Medve kifli


 
   
Annyi mindent le kellene írnom, de most mégis fordítva kezdem a bejegyzést, a péntek esti kávéról majd később, mert hosszúra sikeredett.
Van, hogy a kelt tészta a maradék felhasználás jegyében készül, így sütöttem már kalácsot sörrel  és gyümölcslével is. A kész, megkelt tészta pedig attól függően, hogy édes vagy sós, a gyúródeszkán bármilyen alakot ölthet. Ezt a tésztát először akkor sütöttem, amikor egy hatalmas adag nudlihoz készítettem sajtszószt, túl nagy adagot, mert a nudli fogyott mákkal is, a maradék szósszal pedig kezdeni kellett valamit.
Gyerekkoromban a szombati ebéd gyakran volt valamilyen finom leves, és hozzá édes kísérő: palacsinta, fánk, rizsfelfújt. Szokásunk volt együtt enni az édes tésztát a levessel, és bármilyen fura is, ezt még ma is szeretem. Így jutott eszembe másodszor is ilyen tésztát begyúrni egy zöldségleves mellé, akkor pontosítottam az arányokat, és nagy sikere lett, úgyhogy ez a recept már marad. A kiflibe nem kell töltelék, mert ez egy kimondottan édes tészta, és szinte viccesen puha. Nem érdemes tartogatni, frissen, melegen az igazi. A sok duma alatt, kattintás után ott a recept.
        
   
Teoval a családi ebédnél megbeszéltük a találkozót, de nem tudtam, hova fogunk beülni egy kávéra. Zsazsit nem akartam felhívni, mert olyan volt, mintha a háta mögött randiznék a pasijával, jó, tudom, nem, de mégis. Aztán pénteken délután mégsem bírtam ki, és jól kinevetett, hogy csak nem vagyok ideges. De, az voltam, mert Teoról csak ködös emlékképek voltak a fejemben, amik még csak nem is az enyémek, és a szombati vacsora benyomásai. Meg persze egy kis ellenszenvvel vegyes rajongó kíváncsiság.
Volt valami fura megérzésem, többször bevillant a kirándulóhely, amiről Zsazsi mesélt, és a piknik, de ahhoz most nem volt jó idő, meg különben is, nem értettem, mi a fenének agyalok ilyeneken, ez nem egy randi, próbáltam nem rágörcsölni, de rágörcsöltem.
Késtem, hogy ne kelljen ácsorognom a park mellett, ahol találkoztunk. Teo nyújtotta karját, belekaroltam, önkéntelenül, még csak zavarban sem voltam, átvágtunk a kitaposott ösvényen a sziklák felett, és beültünk a kávézóba. Megkönnyebbültem, hogy ezt a helyet választotta, és nevettem magamon, főleg, ha a táskámra pillantottam...
Teo egy kedves, ősz, öreg medve, kissé nehézkes mozgással, könnyed, vidám lélekkel. Hamar elénk került a kávé, és gyorsan elindult a beszélgetés. Magázódtunk, helyesbítek, magázódva tegeződtünk, ezt nehéz máshogy mondanom, és minden más helyzetben póznak éreztem volna, de most nem. Talán a levelek miatt ragadt meg ez bennem, én őt így ismertem meg, nem akartam ehhez ragaszkodni, de így maradt.
Nem kérdezte meg, mit gondolok róla, inkább mesélt.
Beszélt a feleségeiről és a lányairól, a sok költözködéséről, a zavaros életéről, és hogy nem volt jó férj soha. Csupa olyan sztorival jött elő, amivel ostorozhatta magát, és ezt egy idő után szóvá is tettem. Kértem még egy kávét, de most olyat, amilyet én szeretek, és ez kizökkentette, hogy merészelek beleszólni, amikor ő tárgyal a pincérrel. Sajnálom, ha tehetem, hosszú kávét iszom, ha lehet választani, tejjel, semmi baj a rövid kávéval, de nem lehet mellette hosszan beszélgetni.
Támadt egy kis csönd, nesze neked hosszú beszélgetés.
Aztán Teo mégis belefogott.
Egyik évben amikor már megvolt Zsazsi és Endre - hú, ezen is jót nevettünk, csak ő kapott álnevet a blogon - pesti lakása, felutazott oda pár hétre. Régen volt már Magyarországon, épp nem volt rendesen eleresztve pénzzel, és éppen nős volt, de már régen látta Zsazsit, akinek akkor halt meg a férje, és ezt is Endrétől kellett megtudnia, mert nem kapott már egy ideje levelet.
Alig ismert Zsazsira, sértődött volt, és fáradt, és bármit mondott neki, csak kinevette, legyintett rá. Kellett neki is egy kis kikapcsolódás, felmentek Pestre, csak bóklásztak, és próbáltak beszélgetni. Leginkább arra keresték a választ, hogy miért is vannak ők itt együtt, elméleteket alkottak, aztán másnap újat, és másnap megint, így pár nap alatt szépen megideologizálták a kapcsolatukat, és közben előtörtek belőlük újból a régi érzések. Mindennek ellenére Zsazsi úgy engedte Teot haza, mintha mindegy lenne, hogy otthon mi várja, szép, bölcs körmondatokkal megfogalmazta, hogy tartson, ameddig ebből töltekeznek, aztán marad a barátság, vagy valami, ami azon túl van.
Majdnem bejött.
Elfogyott a kávém, ennél lassabban még ezt sem tudom iszogatni. Felkapcsolódott a közvilágítás, egy darabig nézegettünk kifelé, aztán Teo szólt, hogy akkor most menjünk, még valahova elvisz, csak kell egyet telefonálnia. Megmondtam.
Figyeltem, miközben beszélt. Folyton szuszog, a túlsúly teszi, de a hangja magában is olyan füstös, jó hallgatni. Nagyon hadar, és még azt is kényszeredettem vidámkodva adja elő, ami épp nem az. Sokszor vissza kellett kérdeznem, mert a mondatok végét már alig értettem, és hamar jelmondat született ebből: kérem Teo, lassabban, artikuláljon. Sokat nevet, hangosan, jóízűen, de néha ott bújkál benne valami mesterkéltség, nem tudom az okát. 
Ahogy letette a telefont, egyből sietős lett, feladta rám a kabátot, fizetett, és már szaladtunk is kifelé. Kenyeret vettünk, de nem lehetett akárhol, föl kellett szaladni egy bizonyos üzletbe. Azt hittem kiköpöm a tüdőm a hidegben, de Teo diktálta a tempót. Keveselte a kenyeret, még valami édeset is akart venni, de erősködtem, hogy nem kell. Az eladótól mégis kért, én meg szóltam a nőnek, hogy ne csomagoljon, nem kell. Nézett ránk, hogy akkor most mi legyen, erre előszedtem a táskámból a kis kifliket. Elkezdtünk nevetni, és nem tudtuk abbahagyni, a végén már el kellett takarnom az arcom, éreztem, hogy az izmaim görcsösen grimaszba feszülnek.
Zsazsi figyelmeztette, hogy ez lesz, de nem akart hinni neki.

Ma nincs süti

A valódi karácsonyi készülődés nálam múlt szombaton elkezdődött a próbasütéssel. A feszültségtől és az illatoktól, vagy csak attól, hogy megint ideértünk az időben, délután már émelyegtem. Estére pedig szinte rosszul voltam, igaz, ehhez hozzájárult az előttem álló családi vacsora Zsazsiékkal.
Nem akartam, hogy értem jöjjenek, annyira gyűlölök várni a megbeszélt fuvarra, nézni az órát, felvenni a kabátot, kizárni az ajtót, levenni a kabátot, megnézni, kihúztam-e a vasalót, visszalépni a tükörhöz, nem túlzás-e ennyi smink, nem, nem túlzás, visszazárni az ajtót, ránézni az órára, idő van, kabátot újra felhúzni, táskát a vállra, és indulni, vagy inkább mégsem, na, most akkor mégis, amíg leérek, tuti itt lesz a kocsi, persze nem, ácsorgás a hidegben...
Szóval, hosszas győzködés ellenére se választottam a könnyebb utat, inkább fázósan felcaplattam Zsuzsáékhoz, vállamon a táskámmal, egyik kezemben egy karácsonyi kaláccsal - a próbasütés egyik eredményével -, másik kezemben a magassarkú cipőmmel, mert nem mertem szembeszállni a heggyel tűsarkúban. Félúton irányt váltottam, mert még korán volt, tettem egy kis kerülőt, így utolsónak, de még épp nem késve értem oda. A lépcsőházban hallottam, ahogy a másodikon csukódik az ajtó, és még az előszobában találtam Teot, a szűk hely miatt ő nyitott ajtót, és a házigazdák nélkül túlestünk a bemutatkozáson. Segített lepakolni, közben egyfolytában beszélt, amit alig értettem, mert a lépcsőzés láthatóan megviselte, hangosan szuszogott.
Teo már többedszerre találkozott Zsazsi családjával, ez az este arról szólt, hogy minket szembesítsenek, de beszélgetésre nem adott alkalmat. Alig volt lehetőségünk egymással szót váltani, vagy Zsuzsa vagy Zsazsi kezdte a mondatot felém fordulva: képzeld el, hogy Teo..., vagy pont fordítva, ugyanezt Teonak rólam: képzelje el, hogy...
Szóval anya és lánya rólunk beszélt nekünk, de mi alig váltottunk pár szót.
Zsuzsa férjét feszélyezte a helyzet, bizonyára nehéz volt lenyelnie, hogy az asszonyok szervezkedése nyomán a szerető lassan családtaggá válik, de azért igyekezett. Kellemes este volt, bár kissé fárasztó. Próbáltam időben és gyorsan elköszönni, de Zsuzsa még kijött velem az ajtó elé.
Már régóta meg kellett volna neki mondanom, hogy nem leszek családi krónikás, egy időben olyan sok mindent elmondott magáról, vettem az üzenetet, várta, hogy beleírom őket is a sztoriba, de nem ment. Kényszeresen mesélte el életének olyan epizódjait, amihez valójában semmi közöm nem volt, és nem is papírra valók, de nem volt szívem leállítani. Most viszont már kezdett kínos lenni a helyzet, azt hittem, ezzel jön majd elő, és végre színt kell vallanom. De csak megkérdezte, mit szólok Teohoz, és óvatosan még azt, hogy írok-e még róluk. Nem kellett mondanom, tudta, hogy a sztori nem róla szól, és hümmögtem valami olyasmit, hogy persze, ha lesz mit.
Hazafelé mérgelődtem egy kicsit ezen a szelíd kényszeren, de tulajdonképpen nem bántam, hogy visszarántottak ebbe a valóságba. Már félútról felhívtam Zsazsit, részben, mert nagy hiányérzet maradt bennem a vacsora után, részben, mert annyira egyedül voltam a sötét utcán, hogy kellett egy kis telefonos bátorítás. Megkértem, szervezzen nekem egy randit Teoval. Jaj, nagyon régen hallottam tőle ezt a mély, gurgulázó nevetést! Beszéld meg te, ennyivel le is rázott, és a következő pillanatban a vonal túlfelén már Teo értetlenkedett.
Felnőtt fejjel lettem pirulós, arcom, nyakam, mellem pirul fura helyzetekben, és totálisan kiszámíthatatlan, hogy mikor borít el, és mikor nem. Most igen, és ez olyan abszurd volt, zavarodottságom látványos megnyilvánulásának teljesen szükségtelen elpazarlódása a sötét és kihalt utcán.
Péntek délutánra beszéltünk meg egy kávét.

Egész héten visszaszámoltam.

Fűszeres adventi csöröge

  
Napokon belül kezdődik az advent. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy amikor valami olyasmire kell hosszan várakoznom, amit nagyon szeretnék elérni, feldarabolom a sóvárgást ésszel vagy szívvel beláthatóbb kisebb szeletekre, feladatokra, és ezek apró eredményeire, így tömve lassanként degeszre az ürességet. Ez persze nem segít elérni azt, amire vágyom, a kis örömök összesen nem egyenlőek a naggyal, de kell a léleknek néha egy kis cukorka.
  
Azt hiszem, ezért készülök annyit az ünnepekre is, sőt néha a nem ünnepekre is. Képes vagyok éjszakákon keresztül készíteni a meglepetéseket, ötleteket gyűjteni, játékokat kitalálni, és sosem a könnyebb utat választom. Már többen kérdezték, hogy megéri-e ez a hercehurca, mert az eredményt jobb esetben néhány nap, rosszabb esetben pár óra alatt felemészti az alkalom. Ezek azonban általában olyan sűrített élmények, amelyekre hosszú ideig emlékezünk, ehhez pedig nagyban hozzájárul az a sok apróság, amit a várakozás alatt készítek.
 
Már sok ötletetet gyűjtöttem karácsonyra, és egyik nap a kupacot végignézve már-már előre csömöröm lett ettől a tömény, süteményillatú csillogástól, ezért erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, most az egyszer nem viszem túlzásba. Úgy alakult, hogy nem kell sütnöm és főznöm, persze a karácsonyi kalácson kívül, így most a hiányos dekorációt pótolom majd az advent alatt.
 
Gondolni kell az ünnep utáni pihegésre is. Amikor már túl vagyunk a nagy evészeten, ajándék dömpingen, utazási mizérián, nagy elérzékenyüléseken, netán a nagy szeretetben robbanó viharos összeveszéseken, akkor jön egy kis szusszanás szilveszterig. Ez jó alkalom a baráti látogatásokhoz, mert az idejét lassan elkoptató díszletek között minden beszélgetés kap egy kis patinát, és ez jó.
  
Igen, titkon kicsit erre is készülök, mert egyedül futok majd neki annak a pár napnak, ezért elhatároztam, hogy minden estére tartogatok majd valamit, ha másnak nem, magamnak. Így jutott eszembe a csöröge, amit imádok, de nem ehhez az ünnepkörhöz kapcsolódik. Ezen persze lehet segíteni, csak az ízét és a formáját kell az alkalomhoz formálni. Nem kimondottan az ünnepi asztalra szánnám, de a ráhanglódáshoz, az egyik adventi vasárnap délutánra, vagy épp levezetésképp az ünnep utáni baráti beszélgetéshez egy pohár forraltborral...
  
Ez persze nem felhívás keringőre.
  
A recept lentebb.
  

Morcosság ellen való orvosság - Kanalas kalács

   
Ezt a kalácsot akkor készítem, amikor nincs hely előpakolni a deszkát, mert épp más is készül, vagy felfordulás van, mint például tegnap ablakpucoláskor. A szép fényesre, hólyagosra kelt tésztával ugyanis sütés előtt már semmi tennivaló nincs, mint egy élesebb szélű kanállal nagy galuskákat kanalazni belőle, ezeket megforgatni natúr joghurtban vagy olvasztott vajban, esetleg mindkettőben, és a kikent tepsibe halmozni, mint az aranygaluskát. A kész kalács is hasonlít az említett édességre. Sós és édes változatban is elkészíthető, sőt, az édes változatban lecsökkenthető a cukor olyan mennyiségre is, ami akár sonka és tojás mellé is kínálható. De hol van az még! A gyorsan ránk telepedő, hűvös estéken isteni illatával - a tea, a forraltbor vagy a kakaó mellé - morcosság ellen való orvosságnak is tökéletes ez a kalács.
Kattintás után olvasható a tészta receptje, és néhány változat az elkészítésre.

Ricottás almatorta

  
Régóta sütök almás kevertet, eredetileg egy bögrés recept alapján, ma már csak érzésre. Most egy kicsit megvariáltam, na jó, nagyon. A süti tetejét meg szoktam szórni cukorral, így a teteje szép ropogósra sül, miközben a tészta pudingszerű marad. A tortát most megszórtam egy marék kukoricpehellyel is, így még extrább lett a ropogás. A mennyiség egy 22 cm-es tortaformához elegendő, és kb. 3 cm magas tészta az eredmény. A recept lentebb.