Nagyon mélyről

Ma szabin voltam, reggel elrendezgettem a dolgaimat, elugrottam a barátnőmhöz - nem Zsazsihoz -, aztán ebéd után hazasétáltam. Jó volt a hegynek felfelé, kigombolt kabáttal küzdeni az emelkedővel, és ezzel a langyos, tavaszi széllel, ami néha nekem szaladt, kócot fújt a hajamba, és meg-megtorpantott, mégis szeretem ezt a bolondot, még ha játszik is velem, lökdös, mint egy óvodás, belekiabál a fülembe, meghúzza a hajamat, aztán elszalad, de jön megint, fél szeretni, és nem engedi szeretni magát...
   
Itthon volt végre időm, de mindenekelőtt erőm elolvasni Zsazsi régi leveleit, azokkal kezdtem, amiket Teo hazautazása után váltottak. Teo leveleinek közzétételére nincs felhatalmazásom, Zsazsiéra igen. Sok, hosszú levelet írt, mindegyik más, sosem írt a hétköznapjairól, levelei olyanok, mint egy-egy vers, szépen kifejtett képekkel, a végén szerelmes, búgó, doromboló szerelmes vallomással, és van néhány írtózatosan befordult levél is. Teo keveset írt, levelei rövidek és kapkodók, a magyar nyelvvel nem volt gondja, mondanivalója mégis nehezen követhető, mondatai gyakran megszakadnak, sok a ..., és minden szava félreérthető, nagyon félreérthető. Leveleiből úgy tűnik, nem érzékelte a mélypontokat, vagy csak nem akarta, bár néha beleizzadhatott a magyarázkodásba, a szerelmi vallomásokat viszont nagylelkűen elfogadta. (Nekem szabad ilyet írni, és milyen jó leírni!) A levelei végén elhadart néhány forró szót az ő türelmes asszonyáról, akivel szavak nélkül is értik, érzik egymást - japppersze! -, és akivel örökre szeretik egymást az ő külön univerzumukban -  jézussegélj! -, aztán elköszönt, mint valami hős világjáró, akit a sors sodort messze a szerelmétől, és mint tudjuk - ugye -, arra nincs az embernek befolyása. Mondogatnom kell magamban: nem leszek cinikus, nem leszek cinikus...
   
Zsazsi délután azt mondta a telefonban, hogy sosem bánta, hogy Teo nem borította fel érte az életét, sose volt féltékeny arra, amibe őt nem vonta be, vagy arra, amit nem adott fel érte. Nem bántotta, hogy tőle egy másik családhoz ment haza. Az őszintétlenség és a gyávaság bántotta, a rossz dumák, a kibúvók, és az, ahogy a férfi folyton magyarázkodott, miért nem jön, miért nem ír, vagy ha már nem akarja őt, miért nem mondja ki. Meg az, ahogy Teo fürdött a szerelemben, amit kapott tőle, de ezt gyanakvással viszonozta, nem engedte el, de mégsem akarta maga mellett tudni. Amikor itt volt néhány hónapig, akkor magát adta, akkor itt volt egészen, de amikor elutazott, nem volt többé az ő drága ura...
Erről eszembe jutott, ahogy mama ejtette ki egyszer ezt fejcsóválva: Szegény Zsazsi!
Itt van az egyik levele (kicsit átírtam, hagyta, mert voltak benne személyes utalások is) az egyik mamuszos, lompos mélypontról, nagyon mélyről:
     
Drága Uram!
   
Nem ír nekem. Szomorú vagyok, fáj a szívem. Megbántódott azon, amit írtam? Azt hittem, érteni fogja. Van, hogy nem tudom elmondani, amit érzek, de hogy már írásban sem tudom összerakni a gondolataimat, hát ez új. Rám sötétedik, nincs kedvem villanyt kapcsolni. Vártam, hogy ír. Nem tette, és most csak mindenféle rosszra tudok gondolni. Egyedül vagyok a házban, és tényleg nagyon egyedül vagyok. Ilyenkor előbújnak a kérdések, amiket igyekszem visszanyomkodni a mély fiókokba, de mind egyszerre jön, belülről nyomják a szekrényt, nyílnak, nem bírok velük. Újragondoltatják velem a döntéseimet, rágódok rajtuk, rágódnak rajtam, és ez fáj.
Biztosan megbántódott. Már többedszerre futok neki annak, hogy megmagyarázzam, mit akartam mondani, de minden alkalommal átfirkáltam, amit írtam. Nem írom le. Jöjjön el, kérdezze meg, és elmondom, ha akarja. Az imént még azt gondoltam, hogy na, ezt a levelet sem fogom feladni, mert végképp elkergetem vele, pedig nem akarom. Azt szeretném, ha itt lenne, mellém bújna. Tudom, hogy nem lehet.
Alkalomadtán adjon valami életjelet. Írja azt, hogy már unja a sirámaimat, vagy írjon akármit. Csak írjon.
Megnéztem a képeket, amiket küldött még azelőtt, hogy elolvastam volna a levelét. Tudtam, hogy a felesége áll maga mellett a körben, a testbeszédük mindent elárult. Most nem vagyok féltékeny, de vannak néha mélypontjaim. Néha igen nagyot zuhanok, ha tudná, ezek a gödrök mennyire mélyek...
Maga tett ilyen csapongóvá, az érzések rángatnak ide-oda, tudom. Voltak nagyon rossz pillanataim, de ezeket nem is merem elmondani. Önnek ott a nő, aki gyereket fog szülni magának, akitől nem akar, képes, tud elszakadni...
Ne haragudjon, hogy ezt írtam, és főleg azért ne, hogy nem húzom ki.
Mindig attól félek, hogy azt hiszi, el akarom tőlük szakítani. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy szabaduljak minden ilyen szándéktól, még a látszatától is, és azt hiszem, elég jól csinálom... Ez a nagy igyekezet azonban visszafordul felém, vannak azért dolgok, amiket egyedül nehéz feldolgozni.
És most leírom a levél végén, hogy hiányzik, pedig már nem is érzem ezt határozottan. Elmúlott, vagy inkább feloldódott ez a hiány. Olyan erősen igyekszem megértő lenni, olyan nagy erővel várok, hogy ez az érzés már nincs. Nem a hiány nincs, az érzés nincs. Érti ezt? Az űr itt van mellettem, a maga helye a mi univerzumunkban, ahogy írta.
A széke üres, rajta tartom a kabátomat, nehogy visszabillenjen a helyére. Visszatartom, nem foglalja el senki a helyet, de már széthúzták a függönyt, kialudtak a lámpák is. Körbenézegetek, jön-e már, aggódom, hogy megtalál-e még a sötétben. Hány nézőt kell felállítania, hogy visszataláljon végre a helyére? Hozzám, mert ide szól a jegye. Igen, biztosan tudom, hogy jönni fog. Már megy a film. De, jönni fog, mert várom erősen, és türelmesen, és nézem közben a filmet. Egyedül.
Rossz kedvem van, tudom, tudja.
Nem baj, ha szabályok közé vagyunk szorítva, el lehet viselni, meg lehet érteni, türelmesnek is lehet maradni, ha ott az érzés, ami mindent elborít. De ott van, mondja? Megmondhatja.
Jól vagyok, ne aggódjon.
Tudom, hogy a csókja az enyém, és tudja, hogy a csókom az Öné, és ez elég is. Néha elég.
Nagyon vágyom már a karjaiba, hogy érezzem a szakállát, a fogait...
   
Türelmes asszonya:
Zsazsi

(Mielőtt befordulnál, kedves olvasó, közlöm, ennél nincs lejjebb.)

Az a krumplis pogácsás csaj

   
Voltam már "tudod, az a csaj, aki azt a finom krumplis pogit hozta", ezért szívesen sütöm ezt a keltet, ez az egyik etalon. Van már egy recept a blogon, az krumplipüre mentő, és valóban gyakran készül - mert van, mit menteni -, ez most más. Jó nagy adag, de költözködéshez készült, és sokan voltunk.
   
Krumplis pogácsa:
   
Pontosan nem tudom, hány pogi lett, de biztosan kisült négyszer 23 pogácsa, meg egy utolsó tepsin még a maradék, szóval sok.
1 kg főtt krumpli
1 kg finomliszt
2,5 dl kefír
2 dl tej
5 dkg élesztő
3 csapott teáskanál só
1 csapott teáskanál szerecsendió
1 csapott teáskanál fehérbors
20 dkg zsír (most kacsazsír)
3 tojás (+ a kenéshez nekem most ráment 2)

A lisztet, a sót, a szerecsendiót és a borsot összekevertem egy nagy tálban. Egy másikban összezúztam a krumplit, majd összekevertem a langyos tejben feloldott élesztővel, a kefírrel, a tojásokkal és a zsírral. A lisztre öntöttem a krumplis masszát, és bedagasztottam.
Mivel reggel frissiben akartam az asztalra tenni, a tésztát kitettem az erkélyre, reggelre kétszeresére kelt, akkor átgyúrtam, és ezután szaggattam ki a pogácsákat. Ha rögtön készítem, akkor a dagasztás után háromnegyed órát kell keleszteni. A tésztát két részre osztottam, és egyenként két cm vastagra nyújtottam, bevagdostam, majd megkentem tojással, és kiszaggattam.
(Nem utólag kenem meg tojással, mert én úgy tanultam a szaggatást, hogy a tészta kilógó csücskét folyton aláhajtom a nagy tésztának, így nincs maradék, amit újra át kellene gyúrni. Bár így nem lesznek olyan szép, szabályosak a pogácsák, de van, amikor ez nem is szempont.)

Aki felé nyújtják

Szép idő volt, sétáltunk egyet Zsazsival a városban, vagyis ez így nem igaz, sosem sétálok, most is rohantunk, csak a kis büfé előtt lassítottunk, lebénított az amerikai fánk édes, pillanatnyi boldogságos illata, amiből jó mélyeket szippantottunk, és elraktároztuk a lelkünkben, hogy kitartson hazáig. Mindent így szívok magamba, mint ma ezt az illatot, olyan vagyok, mint egy porszívó, csak illat-, hangulat-, kép-, mozdulat-, tekintet-, hang-, érintésszívó, beszippantom, átjáratom az érrendszeremen, megrágatom a sejtjeimmel, aztán felpumpálom az agyamba, beleégetem, majd kiengedem, mint egy lehelletet, elengedem, de a nyoma megmarad, és ha úgy van, csak lehunyom a szemem, és érezem...
Újra gyorsítottunk, nem volt kedvünk beszélgetni, mindkettőnknek máson járt az esze. Zsazsi nem akart mesélni, mert azt mondta, folyton félreértem, én meg azon agyaltam, hogy nehéz leírni, ahogy ő gondol valamire, mert én is értékelem, amit mond, és hozzáteszem, amit arról gondolok. Kívülálló vagyok, lehetek kritikus, cinikus, vagy akár elfogult is... mert valaki belekotyog a történetbe, megváltoztatja, amit Zsazsiról gondolok, meg amit Teoról, belefűzöm azt is, ami bennem zizeg, és akkor ez már kinek a története? Ez van, ha nem maga meséli el a történetét, hanem hagyja, hogy megírja más.
Itthon sütöttünk gyorsan egy adag csörögét, orrunk, ruhánk, hajunk, és lelkünk átitatódott a nehéz olajszaggal, hallgattunk. De aztán az első hat csörögét még a porcukros tálból úgy melegében magunkba tömtük, és kibuggyant belőlünk a nevetés úgy, hogy porcukrot prüszköltünk a pultra. De hülyék vagyunk! Hogy én, az még hagyján, de Zsazsi!
   
A tábor alatt már nem találkoztak, de Teo nyár végén nem utazott haza, decemberig maradt, volt egy barátja, aki szívesen ajánlotta fel neki üresen álló pesti lakását. Váltottak pár levelet, és már nyár végén eljött Zsazsihoz, csak ide a városba persze, nem haza. Zsazsi remegett, hogy mi lesz, körbefutotta várost, nem tudta, hol találkozzanak, hogy ne fusson össze ismerőssel, végül megtalálta a megfelelő helyet - jót nevettünk rajta - a vasútállomást, hát hol is fordulhatna meg több falubeli, és hol nem találkozott mégse senkivel. Ott jött az első csók is, nem elbújva, kettesben, mindenki előtt a peronon, rögtön azután, hogy Teo leugrott a vonatról.
Nem volt hova menni, de Zsazsinak volt egy kedvenc helye, amíg jó idő volt, mindig oda kirándultak pléddel, szörppel, sütivel, és Teo könyveivel. Órákat feküdtek, bámulva a tájat a dombtetőről azon az egyszerre szent és pogány helyen, vagy figyelték, ahogy besötétedik, csillaggal telik meg az ég, és a falvak apró, kíváncsi fényeivel az alattuk elterülő síkság. Amikor jött a hideg, inkább sétáltak, vagy beültek valahova, de amikor jött a hideg, egyre kevesebbet is találkoztak. Aztán november végén Teo váratlanul hazautazott, és megint maradtak a levelek.
Ez volt a legjobb rész, ezt mondta Zsazsi, ami utána jött, az már csak utóhang. Persze akkor nem így gondolta, de így visszagondolva már semmi sem volt ugyanaz, amikor legközelebb, majdnem két év múlva végre újra találkoztak.
   
Tudom, hol az a hely, ahova Zsazsiék kirándultak. Ha ott állok, le kell hunynom a szemem, és vissza kell tartanom a lélegzetem, mert az egy olyan hely. Arról beszélgettünk, hogy azt a helyet ajándékba lehet adni. Egyszer, igen, újra, nem tudom, a válasz joga azé, aki felé nyújtják.
   
...
   
Utóirat: Nagyon késő van - lassan már korán -, még kinéztem az erkélyre, mert ott áll a tészta, reggel krumplis pogácsát sütök a költözködéshez. Majd felteszem holnap - ma - a képet és a receptet. De ezt most még ide kell kiabálnom: Tavasz van!!!

Én sem

Zsazsi még kétszer vállalta a konyha vezetését - ez már a második alkalommal rá maradt -, aztán, amikor már semmi sem vonzotta a Balatonhoz, és már a lánya is inkább a keresztaput választotta meg a pesti nyaralás ígéretét, ő sem ment többet. Kedves emlékek fűzték ezekhez a nyarakhoz, de szédítő és fájó emlékek is, meg olyanok is, amiken negyven éve csodálkozik, és azóta is zavarba jön, ha eszébe jut.
Ilyen volt a búcsújuk Teoval azután a hirtelen reggeli randi után.
  
Teo leült a lépcsőre, Zsazsi bement a konyhába, lopva a kézmosó feletti kis tükörbe nézett, megvizezte a kezét, és gyorsan hátrasimította a kontyból kilógó tincseket. A koszos kötényt, amit még azelőtt bedobott a konyhába, hogy kiszaladt volna a kapuhoz, gyorsan felkapta a földről, és bedugta az egyik párna alá. Megfordult maga körül, kapaszkodót keresett, aztán talált. Iszik egy kávét? - kérdezte, amikor kilépett az ajtón - Mindjárt kész. Aztán csak állt az ajtóban, és várt. Hallgattak, kifőtt a kávé, Teo arrébb húzódott a lépcsőn, aztán - Zsazsi sem értette miért, talán csak zavarában - egy fokkal feljebb ült, ő meg leült mellé eggyel lejjebb, megitták a kávét, és tovább hallgattak. A kapu előtt lassított egy autó, Zsazsi összerezzent, hogy talán elszalad az idő, ők meg csak ülnek, és semmi sem történik, ezért elkezdett beszélni. Először csak halkan, elmondta, hogy reggel be kellett tolni a kocsit, hogy elinduljon, és a két fiatalasszony összeszólalkozott, ki üljön Joci mellé, a bolondok, és hogy egy gyereknek éjjel vérzett az orra, és az egész folyosót fellármázták a többiek, és még azt, hogy a lánya is itt van, és ő is csak miatta jött el megint, tényleg...
Teo hallgatott, nézte a nő haját, a kopott gyöngyház csattot, és a kicsúszott tincseket, amiket több apró csatt terelt vissza a hajtömeghez, meg azokat, amik kikerülték az őröket, és karokként nyújtózkodtak felé. Nem tudta, mit kellene tennie, meg akarta kérdezni, olvasta-e a leveleit, bár Endrétől tudta, hogy igen, de mégis. Hallgatta, ahogy beszél, nézte a csattot, aztán lassan felé nyúlt, és kipattintotta. Zsazsi haja egyszeriben kicsúszott a fogságból, elhallgatott, de nem fordult meg, a kis csattokért nyúlt, amik most esetlenül kapaszkodtak kiengedett hajába. Olvastam a leveleit. - válaszolt a fel nem tett kérdésre, és fél oldalt fordulva nekidőlt a ház falának, lábait felhúzta a lépcsőre, és átfogta a karjaival, de nem nézett fel. Mit szeretne tőlem? - kérdezte, miközben már érezte, hogy készülődnek kitörni a könnyei, de folytatta - Maga mindjárt elrohan innen, talán holnap, vagy a héten még eljön egyszer. Aztán mi lesz? De Teo nem tudott erre válaszolni, csak sóhajtott egy nagyot, és az orrán lassan fújta ki a levegőt, közben mintegy ébresztésként egyik kezével beletúrt a hajába, majd tenyerével megdörzsölte az arcát, és tovább bámulta a kezében maradt csattot. Zsazsi azt mondogatta magában, hogy mit sóhajtozik maga, nagy mamlasz, mozduljon meg, és szorítson magához, de nem történt semmi, ezért felállt, felkapta a két csészét, és bevitte a konyhába. Mérge kirántotta ebből az egyre nevetségesebbé váló várakozásból, azt ismételte, bolond vagyok, mit vártam, mit vártam. Állt néhány percig az egyik nagy asztalra támaszkodva, aztán vett egy nagy levegőt, és kiment. Teo, nagyon kérem, menjen el. - mondta, és büszke volt, hogy ezt ilyen határozottan sikerült kipréselnie magából, tettetett nyugalommal, és hamis fölénnyel a hangjában. Teo ránézett, felállt, lelépett a lépcsőről, és csak ennyit mondott: Nem.
  
Tudod, mi történt ezután? - kérdezte tőlem Zsazsi. Igen, azt gondoltam nagy összeborulás, ölelés, csók. Aha. - nevetett Zsazsi - Persze. Mivel Teo elé állt, visszafordult a konyhába, pakolt, mintha dolga lenne. Abban a pillanatban megjelent a gondnok, megismerte Teot, kezet fogtak, beszélgetni kezdtek. Zsazsi feltűnően hangosan dobálta bent a székeket, csapkodott, és végképp elszakadt a cérna, amikor Teo úgy rázta le a férfit, hogy lassan mennie kell. Amikor a gondnok eltűnt, Teo bejött a konyhába, felbátorodott ezen a beszélgetésen. Meglátta a csomagot az asztalon, amit előző nap hagyott ott, és Zsazsi felé nyújtotta. Ezt magának hoztam, majd nézze meg, ha ráér, most mennem kell. Hát, menjen. - vágta rá Zsazsi, de érezte, hogy túl gyorsan és sértődötten vágta rá a választ. Jó. - válaszolt Teo, és közelebb lépett. Szóval akkor jött a csók. - szakítottam félbe Zsazsit. De nem, csak olyan egymás felé lépés volt, egy majdnem ölelés, Teo megfogta a karját, végigsimította a kezével, Zsazsi már lépett volna felé, emelte a karját az ölelésre, de Teo hátrébb lépett, és elment.
Zavarba ejtő volt, mondhatnám úgy is, kínos. - rázta a fejét Zsazsi. - Láttam magamat kívülről, amint ott kapadozok ezért az emberért, ő meg nem akar engem igazán, megszégyenülésnek éreztem, és azóta is, ha erre gondolok.
  
Van egy fénykép a levelek között, a zsámbéki romtemplom mellett áll két középkorú pár és egy idős néni. Zsazsi mesélte, hogy egyik évben a mamához jöttek rokonok az NDK-ból, és itt töltöttek egy hetet. Mamáék mindenhova hurcolászták őket, fürdeni, meg a környékbeli rokonokhoz, de volt külön programjuk is. Az egyik ilyen önálló túrán készült a kép, és miután hazamentek, Zsazsinak is küldtek egy levelet, amelyben megköszönték, hogy segített nekik ezt-azt elintézni az ittlétük alatt. Valójában egy rokon családot kerestek, és Endre találta meg nekik őket, csak ezt nem kötötték az orrukra. De a lényeg a kép. Zsazsi sokat nézegette ezt a romtemplomot, valami rokonságot érztett a hellyel, és nagyon szeretett volna egyszer ott ülni a falak alatt, még álmodott is róla egyszer, hogy nézi a romot, és határozottan érezte, hogy állt mellette valaki. Nem tartotta meg magának ezt az álmát, aki ismerte, tudta, hova vágyik, és igen sokan feliratkoztak, hogy majd elkísérik oda... Ezt a képet már majdnem negyven éve őrzi, és még sosem járt a falak alatt.
   
Ez az én kiegészíteni valóm ahhoz, hogy igen, én sem így képzeltem Teot. Mindent nem tudok leírni, amit Zsazsi mesél, de ez a férfi az első estéken kerítést mászott - igen, mászott -, virágot lopott, térdelt az erkély - valójában terasz - alatt, énekelt, és ígérgetett az imádott nőnek, aztán írt neki egy rakás levelet, elérte, hogy azok célhoz érjenek, és azt is, hogy ha egy év múlva is, de újra találkozzanak. És akkor? Én már tudom, hogy lett ebből kapcsolat, valamilyen, néha boldog, néha boldogtalan, de azt is, hogy mennyi be nem váltott ígéret hangzott el a sok év alatt.
   
A budapesti kép egyébként 74-ben készült, két évvel a második tábor után, ősz elején.

Pihe-puha linzer

Gyorsan leírom a szellemes kekszhez készített tésztát, mert többen kérték. Ezt a pihe-puha linzert gyakran készítem, tipikus gyerek süti. Kitöltés nélkül nagyon sokáig eláll, ezért ideális tartalék sütemény, kitöltve pedig néhány óra alatt megpuhul. A szellemekhez egész kis adag tészta kellett, ezért eleve úgy készültem, hogy a maradékból linzer lesz, és lett is.
   

A tészta:
40 dkg finomliszt
20 dkg cukor
20 dkg vaj
2 tojás
1 csipet só
2 csapott teáskanál sütőpor (el is maradhat, lásd lentebb)
Ízlés szerint: vaníliás cukor, reszelt citrom- vagy narancshéj (nekem most ez utóbbi, mégpedig 2 narancs héja)
   
A lisztet összekevertem a cukorral, a sóval és a sütőporral, majd ráöntöttem a kissé felvert tojást meg a puha vajat, és összegyúrtam. A tésztát egy fél órára hűtőbe tettem. A szellemekhez és a linzerhez is fél cm vastagra nyújtottam a tésztát (általában 2 adagban), majd kiszaggattam a formákat, és 200 fokos sütőben megsütöttem. A narancshéj aromája nagyon jól harmonizált a szellem kekszekben a csokival és a kókusszal.
Ha fontos, hogy a linzerek szép egyformák legyenek, akkor ki lehet hagyni a tésztából a sütőport, kipróbáltam - öcsém lakzijára készítettem egy rahedli linzert -, kitöltés után ugyanolyan puhák lettek.

Habfürdőző szellemek

Ovis, isis farsanghoz készülődőknek itt egy ötlet.
   
    
A jelmez idén nem volt nagy kaland, a fiam szellemnek szeretett volna öltözni, én meg boldogan bólintottam rá. A tavalyi zöld marslakó projekthez képest - hat karral, sok szemmel és csápokkal - ez nem bizonyult nagy kihívásnak. A zöld űrlényhez zöld cukormázzal bevont kekszgombóc sütik, az ezévi jelmezhez vidám szellem-kekszek passzoltak.
   
    
Persze azért ennyivel nem intézhettem el a dolgot, készítettem két adag pillecukrot, zöldet és fehéret, és ebbe ültettem be a vidám ijesztgetőket.
    
              
Nem a tészta volt a lényeg, hanem a dekoráció. A fél cm vastagra nyújtott tésztából (recept itt) hosszúkás háromszögeket vágtam, egy fém kupakkal megformáztam a fejek ívét, majd késsel a karokat. A megsült kekszeket ecset segítségével megkentem olvasztott csokival, és megszórtam kókusszal, a szemet és szájat pedig fogvájóval rajzoltam rájuk. A pillecukor receptjét itt találtam, nagyon egyszerű, látványos édesség. 

Leírom az egyik képet

Az asszonyok korán keltek, sütöttek, reggelit adtak a táborozóknak, felrakták a kocsira a nagy halom pogácsát, meg a vizes kannákat, aztán a két fiatal nő beugrott Joci mellé a fülkébe, és elindultak a kirándulók után, még útba ejtve a pékséget, ahonnan felvették a két napra szánt kenyeret is. Zsazsi maradt, megkönnyebbült, mert húzós volt az első két nap ilyen kis létszámmal. A többi asszonyt egy újabb teherautóval másnapra várta, hozzá még egy csapat gyereket. Addig volt kimenője. Koszosnak és fáradtnak érezte magát, de még össze kellett kapnia a konyhát, aztán ott volt ez egész napja készülődni az esti találkozóra.
   
Teonak reggel szóltak, hogy estére ugorjon be egy munkatársa helyett, és le volt törve, hogy emiatt nem tud majd átmenni Zsazsihoz. Összekapta magát, elindult a tábor felé, próbálta összeszedni a gondolatait, és imádkozott, hogy Zsazsi megértse. Végig attól félt, most elszalaszt valami fontosat, egyre jobban sietett, aztán már futott, és mire a kapuhoz ért, teljesen kifulladt, meg kellett állnia. Előrehajolt, a térdére támaszkodva, és próbált nagy levegőket venni, egy kézzel kigombolta az inge felső gombját, aztán csak állt kifulladva, és felindulásában ingatni kezdte a fejét, mintha azt mondaná, ez nem lehet igaz. Ekkor lett kész Zsazsi a konyhában, kilépett, és meglátta Teot a kapu előtt, azt hitte baj van, futott a kapuig, mérgelődött az "istenverte" zárral pedig elsőre nyílt, és megtorpant a férfi előtt, aki addigra már inkáb csak a tehetetlenséggel küzdött. Jól van? - kérdezte Zsazsi. Nem. - válaszolta Teo - Ne küldjön el mégegyszer. Jó. - hagyta rá halkan Zsazsi.
   
Teo nem volt egy atléta alkat, hogy csak úgy futkorásszon, vagy átmásszon a kerítésen. Csodálkoztam is, miért kellett beleálmodozni a találkozásba a kaput kinyitó gondnokot, de szombat este kaptam végre választ. Zsazsi a levelek közül előszedett néhány fényképet, és ott végre láthattam, milyen ez az ember. Érdekes, némely tény milyen lassan esik le az embernek - vagy csak nekem -, de azt hiszem a sok sztereotípia teszi, hogy Teot - bár nem gondolhattam, hogy alacsony, hiszen Zsazsi magasabb nálam, pedig én sem vagyok kicsi -, szikár termetű, fekete - alacsony - embernek képzeltem, az alacsonyt csak így félve, isten tudja, ez hogy fért bele nekem. Persze ez sem igaz, mert bármennyire is igyekeztem, nem tudtam összerakni értékelhető képet magamban, inkább csak volt valami sejtésem, és ez most teljesen hamisnak bizonyult.
  
Leírom az egyik képet. Budapest, háttérben a Duna, túlfelén Pest, három személy. Korlát, a tetején ül, és kétkézzel támaszkodik egy barna, vállig érő hosszú hajú, nyurga férfi, világos nadrágban és garbóban, egyik lába a korlát alsó rúdján, a másik a földön, alacsony neki a támaszték, a vállait egészen felhúzza, esetlenül előredől, nagyon nevet, olyan kamaszosan, bele az objektívbe, még a képen is feltűnően világítanak a szemei, Endre. A kép túlfelén egy magas, nagydarab, fekete ember, rövi(ebb) hajjal, szakállal, sötét ingben és nadrágban, bal kezével a korlátra terített zakóra támaszkodik, jobb kezével átöleli a nőt, aki középütt áll, fejét felé fordítja, hunyorog, jóízűen nevet, látszanak a fogai, Teo. Középen hosszú sötétbarna hajú nő, vastag haját lazán egy vékony sál fogja a nyakához, néhány tincs az arcában, vékony blúza felett kardi, egyik kezével fázósan összefogja az elejét, a másikkal a tincseit hajtja félre, és közben a férfi fele hajol, el a kamerától, nem szégyenlősen, inkább csak úgy ki a képből, vagy csak éppen ürügyet találva Teohoz, Zsazsi.
  
Ígérem, sütni is fogok, de Csiperke rám parancsolt. :-)

Még egy kis előleg

Holnap este megyek Zsazsihoz, de délelőtt nem lesz időm semmire, és ugye már jócskán elmaradtam a fizettséggel, úgyhogy ma sütöttem egy kakaós kalácsot. Felhívtam azzal, hogy már kel a tészta, és addig is kértem még egy kis előleget.
   
    
Teot már a nyitott kapu megzavarta, szerette volna, ha már itt megtorpanhat egy percre, de szabad volt az út. Aztán szomorúan állapította meg, hogy a ház faláról a hevenyészetten felszerelt búra nélküli lámpa durván bevilágította az udvart, a kinti lépcsőt, még a fák közé is fényt öntött, és előre elmosta a képzeletben már több változatban lejátszódott esti beszélgetés hangulatát. A hátsó lépcső felől, ahol a konyha bejárata is volt beszélgetés, ingerült szavak hallatszottak ki. Lassan sétált hátrafelé, de nem a járdán, ami egészen a fal mellett haladt, és amit a felette lévő első emeleti folyosó teljesen beárnyékolt, hanem inkább az udvar közepén, az egyik keskeny keréknyomban lépegetett egyik lábát a másik elé téve, egy darabig tyúklépésben, csak úgy. Közben többször próbálkozott egy-egy bátortalan jóestéttel, de senki sem nézett ki. A ház a sarok után keskeny melléképületben folytatódott, ebben a beugróban volt a konyhajtó. Három nő hangját hallotta bentről, az egyik sírt, egy másik számolt, mintha valamit pakolna, és Zsazsiét aki megállás nélkül szitkozódott.
Mielőtt beléphetett volna, egy teherautó lassított le a kapu előtt, majd rátolatott, a sofőr kihajolt, és hátrakiabált, hogy befér-e. Teo visszaszaladt az udvar közepéig, és integetett neki, hogy jöhet. A kocsi egészen ráállt a konyhaajtóra, csak annyi helyet hagyott, hogy egy ember épp átférhetett. Közben a sofőr leugrott a kocsiról, lenyitotta a hátulját, kezet rázott vele, azt hitte oda tartozik, majd eltűnt a konyhában. Teo kedvetlenül vette tudomásul, hogy nem rá szabták a rést, szeretett volna bemenni, de röhejesnek érezte volna, ahogy átpaszírozza magát, hogy bejusson a konyhába, ráadásul nem is tudta kik vannak bent - Zsazsin kívül persze -, és nem így akart a barátném szeme elé kerülni. Közben a sofőr nyugtatgatta a kedélyeket, mint kiderült késett, de az asszonyok sem készültek még el a csomagolással a másnapi túrára, még csak akkor számolták ki a fejadagot, amit kocsival vittek volna a kirándulóknak. Zsazsi megmutatta, mit lehet már felpakolni, de a férfi szólt, hogy az a pasi is segíthetne, aki odakint álldigál. Teo épp ekkor döntötte el, hogy lesz, ami lesz, ő bemegy, és a konyhaajtóban beleütközött Zsazsiba, aki dühösen rohant ki, hogy ki a fene kószál a tábor területén, mondta, hogy nem kellene előre kaput nyitni. Teo nem tudott hátrahőkölni, mert épp beszorult a kocsi és az ajtófélfa közé, szóval ütköztek.
Zsazsinak meglepetésében nem jött ki egy hang se a száján, amikor megszólalt, az is a sofőrnek szólt: Joci, álljon már előrébb ezzel a tragaccsal. Segít? - kérdezte Teotól egy fejmozdulattal mutatva a platóra. Segített, szó nélkül telerakták a kocsit, amit már félig elfoglaltak a sátrak. Aztán Joci benyúlt a konyhaajtón, leemelte az egyik kulcsot a szögről, és elment aludni. Zsazsi elküldte a másik két asszonyt is, a hangja kissé megenyhült, mert túl voltak a nehezén, és figyelmeztette őket, hogy négykor ébresztő, majd leroskadt a lépcsőre. Teo csak nézte, és azon tűnődött, hol a tavalyi Zsazsi, akivel olyan jókat nevettek, és akinek forró kezét szorongatta tánc közben, és nem tudta, mit mondjon.
Egy darabig hallgattak, majd Zsazsi halkan arra kérte, menjen el, mert nagyon fáradt, és alig maradt ideje aludni. Jöjjön vissza holnap, ha elmentek a többiek, csak most menjen. Teo megértette, letette a becsomagolt dobozt az egyik asztalra, és jó éjszakát kívánt azzal, hogy akkor holnap.
  
Ez Teo sztorija volt, amit már ezerszer elsütött társaságban, persze jól sarkítva, kifigurázva saját magát, ahogy nem épp szabványos alkatával beszorult a konyhaajtó és a kocsi közé, azt ahogy Zsazsi nekifutott, és azt, ahogy hazafele ballagott csalódottan és csodálkozva ezen a furcsa estén.
Zsazsi ehhez még hozzátette, hogy miután elköszönt, bezárta a kaput, majd a konyhát, visszament a szobájába, és csak úgy ruhástól lefeküdt, sírni kezdett, hogy miért engedte el így Teot. Megrázta saját döntése, hogy hazaküldte, és ez nem volt a vicces sztori része.
   
A recept lentebb.
  

Hallgattassék meg a másik fél is

Ma ebédszünetben hazaugrottam, végig az ment a fejemben, hol lehetnek Teo első levelei, egyszerűen nem emlékszem rájuk. Igaz, eddig csak néhány levélbe olvastam bele, várva, hogy beszélgetéseink idővel rájuk terelődnek újra. Tudtam, hogy ezek nincsenek a dobozban. Gyorsan előszedtem a borítékokat, végigzongoráztam őket az ujjaimmal, semmi. Attól a megérzéstől vezérelve, hogy valami mégis elkerüli a figyelmemet, átfogtam egy köteg levelet, az ölembe tettem, lapozgatva újra át akartam nézni, és ekkor megláttam a doboz alján két füzetet. Az egyik Zsazsi régi füzete volt, amibe olyan sok idézetet és verset másolgatott be még pesti magányában. Vicces, hogy kiktől idézett, és miket tartott fontosnak. Tele volt tömködve újságkivágásokkal, és az utolsó lap mögé még  be volt simítva egy egész csomó pótlap, persze ezek is teleírva. Csak belelapozgattam, nem varázsolt el túlzottan a tartalom, és különben sem ezt kerestem. A másik füzetet először naplónak véltem, ezért felhívtam Zsazsit, hogy elolvashatom-e, de meglepő választ kaptam. Persze elolvashattam, nem is arról volt szó, hanem a tartalomról, nem napló volt, hanem Teo első levelei szépen bemásolva. Az eredeti levelek nincsenek már meg, mert Zsazsi elvitte őket Liszkához megőrzésre, ott is olvasta el őket, és a barátnő őrizte a titkot, annyira sikeresen, hogy a halálba is magával vitte. Zsazsit egy ideig izgatta, mi lett a levelekkel miután az örökösök kipakolták a házat, majd eladták, ezért ha felment a temetőbe, a hosszabb utat választotta hazafelé, hogy a barátnő hajdani háza előtt is elmehessen, és egyre inkább az volt az érzése, hogy a ház még most is őrzi a titkát valami rejtett zugban. 
Amíg beszéltünk, nem is volt időm elgondolkodni a füzeten, de ahogy belelapoztam, teljesen zavarba jöttem ettől az eltökéltségtől, de kimondom inkább kereken, azt gondoltam, hogy ez nem normális, mármint a másolás. Délben nem volt több időm a füzetre.
   
Mire hazaértem, annyira átfáztam, hogy kabátostól, bakancsostól, sálban és kesztyűben lehuppantam a konyhaasztal mellé, hogy egy kicsit még így felöltözve felengedjek. A füzetért nyúltam, amit olyan óvatlanul elöl hagytam, és úgy kesztyűben átpörgettem a lapokat az ujjaim között. Megláttam az első levél kezdő mondatait, amelyben Teo mesélni kezdte, mit is érzett akkor a tánc közben, és rögtön ledobáltam a kabátot, kesztyűt, sálat, és közben gonoszkodva ujjongani kezdtem, hogy most számonkérhetem Zsazsi emlékezőtehetségét. Milyen alapon? Mondjuk úgy: hallgattassék meg a másik fél is.  
Teo is össze volt zavarodva, a tánc alatt, ahogy írta: elgyengült. Írt néhány levelet apró és kevésbé apró célzásokkal kettejükre, hátha kap megerősítést, aztán felbátorodva azon, hogy úgysem tudja célba juttatni üzeneteit, írni kezdett mindenféléről, ami vele történt, számot adott a hétköznapjairól, érzéseiről, és folyton maga mellé képzelte Zsazsit. Mondtam, hogy napló!
A legjobb levél az volt, ahol leírta - képzeletbeli - elkövetkezendő találkozásukat: egy vidám szócsatát a tábor kapujában, ahogy Zsazsi kiabálja a lépcsőről kekecen, hogy ilyen este már lakat van a kapun, talán ha átmászna rajta... Persze a gyerekek éppen túráznak, a gondnok meg borért indul, még kaput nyit neki, aztán eltűnik, és naná, hogy minden asszonynak van estére más dolga. Mire besétál a házig, Zsazsi felszalad az emeletre, és leszól a folyosóról, hogy mindjárt jön. Addig ő szórakozottan körülnéz, lerakja az ajándékot az egyik asztalra, aztán inkább felveszi, és a korlátra teszi, úgyis a lépcsőn fognak leülni, majd nézi, ahogy Zsazsi lejön a lépcsőn, a konyhaasztal melletti padról kihoz két horgolt párnát, ledobja a lécsőre, és leül. Csak ketten vannak, ülnek a lépcsőn, hogy megbeszéljék, mi is van. Mert ugye valami van, de még ki kell mondani.
 
Utána azért még kérdeztem ezt-azt a barátnémtól is telefonon.
Teo nyáron tényleg megjelent a kapuban - és abban reménykedett, hogy álmodozásai, képzeletbeli beszélgetéseik, és nem beszélgetéseik, a levelek, meg az összeszedett, és százszor is elismételt szép, kerek mondatok majd segíteni fognak -, de már az első zavaró körülmény úgy kizökkentette a szituációból, hogy amikor Zsazsival szembe találta magát, hirtelen nem is tudta, mit kellene mondani. Nem mintha valami szívbajos pasi lett volna, várta a szemtől szemben beszélgetést, ahogy Zsazsi is, de a közeledésnek van egyfajta rituáléja, nem lehet csak úgy belefutni a nőbe a konyhaajtóban, főleg nem egy év után. Pedig így történt...

Akár

Nézzétek el nekem, hogy ma csak ilyen röviden foglalom össze magam, de a tortát még le kell írnom, és még aludoznom is kell egy kicsinykét.
     
          
Mire megjött a tavasz, Zsazsi szép lassan kipörgette a nyári emlékeket, és mire újra biciklire lehetett ülni, és nem kellett reggelente a téeszbuszra - így egyben volt ez fogalom nekem gyermekoromban, mert egy évig azzal jártam, mint protekciós még iskolába is -  felkéreckedni, az egészet már csak egy kis, buta félreértésnek titulálta. Még mindig rosszul aludt - okot már nem érzett rá, ezért azzal viccelődött, hogy már csak megszokásból nem jön álom a szemére -, és ezeket az üres órákat arra használta, hogy felidézzen néhány emléket, és jól lerágicsálja azokat, csontig. Amikor egy éjjel már képes volt a tábort is feltálalni magának, érezte, hogy ezen is túl van.
Májusban aztán jött a volt férj egy halom levéllel Teotól, és el tudta tolni magától anélkül, hogy elolvasta volna, azzal, hogy elkésett. Volt helye az életében de már nincs, ne kapadozzon most már azért, ami elszaladt. És ekkor egyszeriben kinyílt a szeme, úgy érezte, nem kell borítania mindent ahhoz, hogy az életébe valami színt vigyen. Persze nem könnyű megítélni, mi a normális, és mi a hülyeség (ma azt mondanám, mi a gáz), de akkor Zsazsi be volt zsongva, vitte az ár. Nehéz lenne leírni (oké, bevallom nem akarom leírni), milyen hülyeségekbe ment bele, de miközben mesélte, röhögött - nem nevetett, szépen konszolidáltan, konkrétan rázta a röhögés, így nyersen -, de valamit azért éreztem ebben, valami hiányt, ürességet. Egy ideig jól elszórakozott félrecsúszott kalandjain, aztán csak elkezdett vágyakozni azok után a levelek után. Valami igazit akart, nem csak megrázkódtatást és botrányt, hanem vágyakozást és beteljesülést, mindenféle elkötelezettség, jelen-élet-borítás nélkül, egy kis boldogságot abba, ami van.
Ezt egyszer meggyónta Endrének, aki elébe tolta újra Teo leveleit, ugyanúgy átkötve, felbontatlanul. Nézték a leveleket az asztalon, és hallgattak. Endre aztán megunta a várakozást, akár fel is bonthatnád, mondta félszegen. Akár, mondta Zsazsi.
Na, akkor kezdődött az ő történük. Pont, pont, pont.
    
Tudom Fernel, háttal nem kezdünk mondatot, de én akkor is:
Hát, itt a kijevi torta:
   

Rosszul alszom mostanában

    
Ma kijevi tortát sütöttem, a lapok kész vannak, a krém még csak félig, de már így is nagyon csábító! A Valódi Sáfrány blogról kaptam ötletet rá, de az én receptem egész más. Holnap, rendes fénynél lefényképezem a kész tortát, és akkor adom a receptet is, addig úgysem vágjuk fel. Miközben készült, beesett Zsazsi, és mivel ebben a hóban a lányához volt kötve, aki kocsival még elment vásárolni, jó sokáig maradt.
Kipróbáltuk, hogy miközben mesél, én gépelek, nem mindent, nem teljes mondatokat, csak egy-egy félmondatot, szót, hogy később ne felejtsem el, de egy idő után leálltam, mert elkezdtünk külön gondolkodni. Zsazsi mesélt, közben játszott a kávéskanállal, aztán hajtogatni kezdte a szalvétáját, a sarkán lapokra szedte, pödörgette az ujjai között, és folyton elkanyarodott, elbambult, nézett ki az ablakon, hablatyolt valamit a hóról... Közben ütöttem a billentyűket, mondatokon, szavakon elkalandoztam, nem csak rövidítettem, de tettem is hozzá a magam gondolataiból, továbbírtam, nem figyeltem. Aztán Zsazsi egyre hosszabbakat hallgatott, utolsó mondatait úgy zongoráztam végig az ujjaimmal a billentyűk felett, hogy meg sem érintettem őket, ha van léggitározás, akkor ez léggépelés, a gondolatok semmibe írása. Úgy hagytuk abba a már amúgy is zátonyra futott beszélgetést, mintha egy reggeli félig éber álomból ébrednénk. Kimentünk az erkélyre, hogy a tompultságunkat kiszellőztessük. A párkányon hevert egy fél doboz cigi, egyik barátnőm hagyta itt legutóbb, és bár nem szeretek ilyen időben bagózni, mert nem bírom a nedves füst savanyúságát, meglepődve, hogy barátném rögtön kihúzott egy szálat, kerestem gyufát, és én is rágyújtottam. Ez a kesernyés füst a buszmegállókban ázásra emlékeztet, a sok várakozásra, fázásra, a koszos padokra, a kongó váróra és a ritka hajnali menetrendre, valami jó után az ürességre.
Itt kezdett el Zsazsi megint mesélni.
  
A tábor összezavarta az életét. Endrével még elbírt a lelke, bár nehéz volt visszaköltöztetnie az életébe, de talált neki benne helyet, és a család is tudomásul vette, hogy számolni kell vele is. Úgy kapcsolódott a rokonságba, mint valami távoli unokatestvér, ha jött, Zsazsi férjével kezet fogtak, váltottak néhány mondatot, de ennél többet nem akartak egymástól. Nem vettek el, és nem is kaptak semmi olyat, amire féltékenyek lehettek volna, egyszerűen voltak mindketten, pont.
De a táborban ott volt Teo is, akit Zsazsi sehogysem tudott felidézni, miután hazajött, folyton csak a barnászöld szemeket látta maga előtt, nézték ezek a szemek, ő pedig érezte, hogy játszik nekik. Folyton tennie kellett valamit, takarított, szellőztetett, pakolt, közben beszélgetett ezekkel a szemekkel, és vágyakozott, hogy igaz legyen, amiről álmodozik. A belső beszélgetések egyre hosszabbra nyúltak, álmából reggel félig megébredve kezdte, magára képzelte a tekintetet, miközben arcot mosott, és amikor öltözött, mozdulatai lassulltak, mert egy-egy apró szituációt többször is végiggondolt, ilyenkor lehunyta a szemét, és csak állt.
Senki sem vette észre az álmodozását, csak egyszer a fia, aki a hidegben összeszedett egy kutyát, ő meg rántott levest melegített az átfagyott árvának. Percek óta lobogott a leves, ő meg csak állt felette csukott szemmel, és lassan kevergette, mire a fia megkérdezte, alszol anyukám, fáradt vagy. Zsazsi meg csak mosolygott, és megmondta az igazat, rosszul alszom mostanában.
  
A táborban napok óta menekült Teo tekintetétől, de utolsó nap már nem tudott kibújni előle, nem is akart. A tábortűz után elcsendesedett a ház, hűvös volt az éjszaka, a gondnok behívta őket a lakásába, ültek mindenhol, az ágyon, a földön, boroztak, de csak módjával, mert reggeli után pakolni kellett, délre jött értük a kocsi. Teo az utóbbi két napban abbahagyta a célozgatást a szépasszonyra, meg a viccesnek álcázott udvarolgatást, elcsendesedett. Valaki kitalálta, hogy táncoljanak, de a zene csak halkan szólhatott, a beszélgetés és a lépések zaja néha el-elnyomta. Endre felkérte Zsazsit, aki visszautasította azzal, hogy ne viccelj, fáradt vagyok, de Teonak nem tudott nemet mondani, nem is akart, várta, hogy áttörjön a párokon, és nevetségesen gyorsan hagyta meggyőzni magát. Táncoltak a halk zenére, és egy szót sem szóltak, aztán a következő dalra is, és Teo símogatni kezdte Zsazsi kezét, épp csak hozzáért az kezéhez, épp csak megszorította kicsit. Bárkivel is táncolt volna, nem tulajdonított volna jelentőséget ezeknek az apró érintéseknek, de akkor tudta, hogy neki szólnak. Néha egymás felé mozdították a fejüket, de nem néztek egymásra, az egyik visszafordult erre, a másik arra, közben Zsazsi érezte, hogy Teo is visszatartja a lélegzetét, és a levegőt lassan fujja ki, arcán érezte a meleget, ami a férfi testét már megjárta, és belélegezte, mert szerette volna, ha szíve rajta is átpumpálná ezt a vibrálást. Más nem történt, se egy ölelés, se egy csók, nem volt több dal, vidámkodva elbúcsúztak, az udvar két oldaláról még összenéztek, és ennyi.
Másnap már nem találkoztak, délután késve jött a kocsi, addig tétlenül üldögéltek a lépcsőn. Zsazsi egyre a kaput bámulta, mindene remegett, gyomrában szorítást érzett, azt mondogatta: ebből már nem lesz semmi, összeszedte, hogy miért nem lehet és miért nem szabad, miközben arra vágyott, hogy Teo befusson, átölelje, és valami őrültséget csináljon, amit ő hagyni fog...
    
A sűrű, forró levest a fia egy régi lábasba öntötte, a lesöpört járda mellé tette a hóba, beledobott egy kis havat, hogy gyorsabban hűljön, odaguggolt a kutya mellé, simogatta, és biztatta, hogy egyék. Zsazsi a konyhaablakból a függönyön keresztül nézte őket, és sírt. Amikor a férje bejött, és megkérdezte, mi baja, azt mondta, olyan jó ez a gyerek.