Egy és három között

Napközben nem jutok a gépemhez, pedig már annyi mindent le kellene írni. A képek türelmesen várnak a sorukra, de tészták arányai egy idő után egymásba csúsznak, összekeverednek a fejemben. Sok minden kimarad a publikálásból csak azért, mert már nem emlékszem, hogyan készült. A reszelt linzerrel is majdnem így jártam, mert rendszerint sötétben érek haza, este még sütök valamit, és ha időben eszembe jut, le is fényképezem. Van, hogy csak éjjel jut eszembe kattogtatni, kifut az álom a szememből, mert mondjuk a másnapi munka miatt szorongok, és a konyhába kibotorkálva épp inni töltök magamnak, amikor szembesülök a megörökítetlen maradékkal...
És amíg ezt is el nem felejtem: Játék a humánon!
         
  
A recept lentebb.

Hagymás májas batyuk

      
Ezeket a májas táskákat már két hete sütöttem, de nem volt időm feltenni. Limaránál láttam az élükre ültetett batyukat, előnye, hogy mindkét irányba tud növekedni a tészta, körben megkenthető tojással, így sokkal több tölteléket tudtam beleszorítani, és ez fontos szempont volt. A munkaidőm eltolódott, fél órával később kezdek, és végzek, ami nem tűnik olyan nagy változásnak, mégis teljesen felborította az étkezési szokásaimat. Persze sejtem, hogy ez csak olyan pánik, mint amikor bejelentik, hogy egy fél óráig nem lesz víz, erre rögtön tolongás lesz a mosdóban, és lelki szemeim előtt feldereng a szomjhalál, de tény, hogy ha nem csomagolok valami rendes kaját, akkor délután három után már csak az evésre tudok gondolni, és hisztizek... Szóval ezt kell elkerülni, na meg a mértéktelen össze-vissza zabálást.
Néha viszek dobozban ebédet, de folyton keresem a megoldást arra, hogyan lehetne praktikusabban teljes értékű ebédet csomagolni. Ennek egyik jó módja, ha a csomagolást is meg lehet enni, ami itt a tészta. Nagyon gyakran használom a wokot a főzéshez - mondjuk 10-ből 6-szor -, és benne elkészítve az egyik kedvencem a hagymás máj, ezt használtam tölteléknek. Nagyon jó kis ebéd volt, de legközelebb csomagolok hozzá egy laza kis tejfölös-tojásos tormakrémet...
   
A fenti bizarr kép helyett itt egy másik. Ne zavarjon meg senkit, hogy a tányéron olyan kicsinek tűnnek, ez egy hatalmas tányér! A batyuk úgy 6X8 centimétresek voltak, 5 tesz ki egy ebédet (nekem).
    
          
Recept lentebb.

A legeslegkedvencebb

Az új év új munkahelyet hozott nekem, az új munka - vagy inkább a sok ismeretlen körülmény miatt délutánra annyira lemerülnek az elemeim, hogy mire hazaérek, már csak ez fut a szemeim előtt: csak segélyhívás... csak segélyhívás... csak... Valahogy át kell állnom, mert a hétvégét is végigaludtam, mégsem voltam feldobva a hétfő reggeltől. Szóval sütök továbbra is, csak leírni már nincs érkezésem. Tegnap Zsazsival jöttem haza, még meg tudtam kínálni a sütiből - ez olyan másnapi süti, egy kis pihenés után jobb, mint frissen, melegen egyáltalán nem működik a varázslat -, és vártam a nagy húúút, de elmaradt. Jó, nem vagyunk egyformák, pedig: EZ A LEGESLEGKEDVENCEBB SÜTIM!!!
   
   
Az esti beszélgetésünk után azon agyaltam, hányféleképpen mondunk igazat, miközben évről évre máshogy meséljük el a régi sztorit. Még mindig ugyanazt az igazságot mondjuk-e el, amikor más-más élethelyzetből, szempontból tekintünk ugyanarra a tényre, egyáltalán mi belőlük a tény? Arra jutottam, hogy az elmesélt múltban nincsenek tények. Persze lehet mondani, hogy a dátumok, az időpontok tények, de szerintem ezek is rohadt viszonylagosak. A fiam születésekor a nagy örömködés közben a doki egyszer csak megkérdezte, nézte-e valaki, hánykor született. Tanácstalanul pislogott mindenki az órára, mire húgom megszólalt, hogy 55-kor, de ma sem vagyok biztos benne, hogy felnézett-e az órára a dokumentálandó pillanatban, és az időpontot a tapasztalat mondatta ki vele, vagy csak utólag a logika. Szóval ennyit a tényekről. Meg aztán az sem mindegy, hogy mondjuk el ugyanazt, ha valami tavasszal történt, akkor én virágos, langyos, rongyos felhős, napfényes, nyitnikékes tavaszt képzelek magam elé a szóhoz kapcsolódó összes sztereotípiájával együtt, ha az elbeszélő hozzáteszi: március 1-jén, akkor az agyam átkonvertál, a felhőket egymás mellé tolja, törli a fényt, kikapcsolja a zsizsegést, behívja a szelet, a füvet visszasimítja a sárba, libabőrt fáz a karomra, önkéntelenül léptet egyet velem hátra, és a cipőm már ázik is a képzeletbeli sárban... Pedig ez is tavasz, csak nem úgy.
Amikor Zsazsi Endréről beszél, minden mondatában ott a kritika, nyoma sincs annak a rajongásnak, ami a házasságukba érzelmeket hozott, és ami később párrá gyúrta őket, ha csak egy rövid időre is. Abban a kis időben annyi minden történt velük, alakították az életüket, alkalmazkodtak, beilleszkedtek, próbálták megismerni egymást, hogy szinte gondolkozni sem volt idejük magukról. Később aztán bőven akadt ideje mindkettejüknek. Zsazsi felnézett a férjére, csodálta őt, jóképű volt, magabiztos, összefoglalva: egy főnyeremény, aminek örülni kellett - itt a végén azért kiéreztem némi iróniát Zsazsi szavaiból. Nem hiszem, hogy lett volna ideje csalódni benne az együtt töltött idő alatt, de egycsapásra elszállt a varázs, amikor hazaköltözött, úgy érezte, hogy felültették, és amikor Endrével a váláskor találkoztak, csak azért nem kérte ezt rajta számon, mert sajnálta. A Balatonon meg már azért nem, mert hálás volt, hogy ennyi ideig nem kellett előráncigálni a sérelmeket, viszont örült, hogy akkor ott volt lehetőség ezeket kibeszélni, és közben úgy érezhette, hogy még ő tesz szívességet azzal, hogy félreteszi már rég nem játszó sértettségét.
Csodálkozott, miért nem kérdezem meg, szerette-e a férjét, rögtön feleltem - hiszen már agyaltam ezen eleget -, hogy egyrészt átéltem én is ezt-azt, és tudom, mennyire félremagyarázza az ember a dolgokat utólag, másrészt szerintem erre már nincs válasz. A gyászt fel lehet idézni, mert folytatólagos, elkopik a fájdalma, de nem múlik el az igazsága, és egy másik ember elvesztése később nem törli ki az előző érzést, de a szerelemmel ez nem így van. Az új érzés elsöpri a régit, és utóbb csak csodálkozunk, mi rántott úgy magával abban a régi kapcsolatban. Szerintem van szerelem, nagy szerelem, elsöprő szerelem, van olyan, ami hamar múlik, és van, amelyik sosem, és ezt úgy mondtam - írtam -, hogy a szívemre tettem a kezem. Ha Zsazsi Endréről beszél, folyton bólogat, mintha azt mondogatná, hát igen, akkor így éltem, ezzel az emberrel. A csodálkozáson már régen túl van.  
   
Bosnyák szelet kicsit másképp lentebb.