Vaskarika lepény

  
Hétvégén próbasütést rendeztem, akivel tudtam, megkóstoltattam a karácsonyi kalácsomat, most várom a rendeléseket. Mivel nem csak a végeredmény számított, hanem a folyamat is, mértem mindent - hozzávalókat, arányokat, súlyt, átmérőt, időt -, és közben kerestem a praktikus megoldásokat, számoltam, jegyzeteltem, írtam az ötleteket, és javítottam a hibákat. Ki kellett próbálnom, mennyi tésztát tudok egyszerre bedagasztani, és hogy egyáltalán érdemes-e. Két adaggal elbírtam, de a sütést nem tudom siettetni, ezért tök felesleges mindjárt ekkora adaggal kezdeni, mert utána meg malmozhatok. A kétszeres mennyiségű tészta négy kalácsra elég, de csak kettőt sütöttem, egy dióst és egy mákost, így maradt egy egész adag tésztám. Ezt három részre osztottam, és hogy otthon is legyen látszatja az egész napos munkámnak, sütöttem pozsonyi kiflit. Erről nincs kép, mert rögtön bepakoltuk. A másik két részt lefagyasztottam.
Persze csak három napot tudott szundítani, mert tegnap, ahogy besötétedett, az egész család elkezdett süti után szimatolni. Ezért előkaptam egy adagot, és mivel a diót és a mákot karácsonyig már látni sem akarom, málnás lepény lett belőle. Nagyon finom lett!
És akkor a lényeg.
A tészta a Horváth Ilona féle bejgli recept szerint készült (tulajdonképpen a karácsonyi kalácsom is az, csak más a forma, és ebből készítem a pozsonyi kiflit is), ami az egyik olyan recept, amelyhez mindenáron ragaszkodom.
És most itt az új oldala. Fából vaskarika.
    
Itt a recept:

Nincs süti, de azért gyertek át játszani!

A tegnapi szépséges napsütésen felbuzdulva ma meghívtam Zsazsit a karácsonyi vásárba, sétálni, nézelődni, aztán gondoltam, valahol iszunk egy kávét, és beszélgetünk. Éjjel felébredve az össze-vissza álmodásból  láttam, hogy csillagos az ég, és egyből tudtam, hogy ma ugyan nem lesz mászkálás, mert nem bírom a fázást. Úgyhogy a program lefújva. Azért a levelekbe délelőtt beleolvasgattam. Jobban szeretném, ha Zsazsi mesélne róluk, ezért csak néhányat olvastam el, kíváncsiságból. 
Elsőre azért nyúltam, amire Zsazsi a múltkor rámutatott (amit a temetés előtt kapott), de a mellette lévő boríték annyira meg volt tömve, hogy szinte nyújtózkodott a kezem felé: Engem nyiss ki, engem, engem!
Teo levele volt elöl, írta, hogy költözik, mert új munkája van, és régi lakhelyéről nem tud rendesen beutazni, hogy a könyveit csomagolja, meg hogy ezekben tartja Zsazsi leveleit, aki nagyon hiányzik neki, de közöttük a kapocs elszakíthatatlan, akármilyen messze vannak, meg más életet élnek, hogy így meg úgy a szerelem, meg még néhány ilyen hablaty, persze hosszan kifejtve. Hú, mennyire igyekszem objektív maradni!
Látni szerettem volna Zsazsi arcát, miközben ezt a szöveget olvasta. Elképzeltem, ahogy Teo írja a levelet, sietősen, macskakaparással, tele hibákkal, áthúzásokkal. Belekezd egy gondolatmenetbe, és egy másikkal fejezi be, csapong, kifullad a gondolat a mondat felénél, hadar - ha lehet ezt írni az írásra -, és mindenhova pontpontpontot ír, remélve, hogy Zsazsi azt is érti, amit nem írt le, vagy továbbgondolja maga.
Bevallom elragadott a szöveg, annak ellenére, hogy közben azt gondoltam, mekkora dumagép ez a pasi, mégis úgy lettem volna egy percre a címzett. Tudtam, hogy Zsazsi szerette - ha még nyolc évvel később is olyan eltökélten kereste Riminben -, és Teo kissé zavaros filozofálgatása az érzelmeiről is ezt tükrözte, de számomra érthetetlen volt, hogy lehet, hogy még mindig ilyen messze vannak egymástól, hogy a sorsuk nem gubancolódott jobban össze, hogy nem közeledtek. Egy levélből ez nem is fog kiderülni, fel kell hívnom Zsazsit.
Közben eszembe jutott, hogy még sosem kérdeztem arról, hogy fest Teo. Ahogy visszagondolok, Zsazsi mindig is olyan, hogy is mondjam, formás asszonyság volt. Mindenkit úgy szólított, hogy csillagom, meg drágám (régen én is az előző voltam, ma meg az utóbbi), senki sem beszélt így a faluban, velem legalábbis nem, ez olyan városi duma volt. Nem mintha nekem erről lett volna bármi fogalmam, mármint a városi dumáról, de mégis, volt benne valami, amiről én gyerekként azt gondoltam: modern. Sokáig egyébként azt hittem, hogy boltosnéni, a telt idomokhoz, a magabiztosságához, meg a gurgulázó nevetéséhez ez passzolt a fejemben. Ez vicces, majd szembesítem ezzel. Ha valahogy le akarnám írni, azt mondanám, hogy régen Zsazsi a fiatal Pécsi Ildikóra hasonlított, olyan valódi szépség volt. (Mai hasonlatot nem tudok mondani, az időbeni távolság miatt nem áll rá az agyam.)
Elolvastam Zsazsi válaszát is, mind a hármat. Volt mit írnia: betegség, családi perpatvar, találkozás az első férjjel (Miii!?). Nem jött válasz, írt egy újabb levelet, olyan dorombolós-neheztelőset. Majd négy hónap, két hét, és öt nap múlva (a levélben pontosan könyvelve) egy rövid üzenetben Teot jól elküldte a francba.
Hát ezért volt olyan vastag ez a boríték. És aztán néhány hét múlva - a temetés előtt - csak jött válasz, egy olyan, de olyan levél...
Akkor most felhívom Zsazsit.

Ma nincs süti, de azért gyertek át játszani!

Ezeket lehet nyerni

Ünnepélyesen közzéteszem az itt meghirdetett játék nyereményeit, legalábbis a húzó neveket. A Szurokhoz Luca napig megsütöm a süteményeket, és még egy kis meglepetés is kerül a csomagba. Ha túlfutunk a harmincon, akkor sorsolom a két Nyamit is, szintén sütivel és meglepetéssel. Szóval, ha tetszik a nyeremény, vagy a blogom - a receptek, a képek vagy Zsazsi története -, akkor szeretettel várlak Titeket rendszeres olvasónak.
  

Nincs mese! Játék!

Játékot indítok, egyrészt, mert már szeretnék én is adni, de a karácsony még írtó messze van, másrészt mert számító dög vagyok, és azt remélem, ezzel sikerül rendszeres olvasókat toborozni.
Első körben nem kell mást tenni, mint rendszeres olvasónak jelentkezni a blogon, és hagyni egy megjegyzést ennél a bejegyzésnél. Mivel nem szeretnék igazságtalan lenni eddigi olvasóimmal szemben sem, ezért üzenem: Hagyjatok itt egy bejegyzést, és beveszlek Titeket is a játékba! :-)
Luca napján sorsolok, mert utána beindul a nagyüzemi sütés, a konyha munkahellyé változik, és nem lesz időm - pláne kedvem - effajta bolondságokra (először ezt írtam: boldogságokra, de úgy is jó :-).
Ha addig neadjisten túlfutunk a harminc olvasón, akkor a főnyeremény mellé két alnyereményt is sorsolok. Szóval, ha van kedvetek, adjátok tovább a hírt, és csatlakozzatok!

Akkor a főnyeremény:
1 üveg  (3,75 l) Szurok, vagyis aszalt cseresznyén érlelt pálinka, amit családunk és barátaink örömére készítünk, palackozunk, címkézünk, és fogyasztunk + egy kis süti + egy kis meglepetés.

Alnyeremények:
1 üveg Nyami, vagyis pálinkába áztatott aszalt gyümölcsök mézben + egy kis süti + egy kis meglepetés.

Képeket is teszek fel, de csak majd este. :-)

Farkas és hulla a konyhámban

Elkezdődött a karácsonyra hangolódás, nálam persze szokás szerint már augusztusban azzal a néha-néha átsuhanó aztademesszevanmégkarácsony érzéssel. Most, hogy már az üzletekben is beindult a karácsonyi hajrá, és ma nálunk is elkezdték építeni az adventi vásár bódéit, végre én is megvettem az első apróságokat az ünnepi hangulathoz. A táskáim kezdenek szemeteshez hasonlítani, egyre gyűlnek a jegyzetek és fecnik ajándék és süti ötletekkel meg persze bevásárlólistákkal. Karácsonyra megvannak a tuti biztos receptjeim, de mindig kell valami új a fa alá, amit azért érdemes időben kipróbálni, nehogy aztán beégjek vele. Ennek szellemében tegnap nekiálltam diót pirkálni a karácsonyi (elő)sütéshez.
  
   
Gyermekkori allergiám miatt nem kedvelem túlzottan a diós süteményeket, de azért vannak kivételek. A pirított cukros diót például imádom, a sütőben megpirított diót is nagyon bírom, mondjuk sajt és bor mellé, és a linzerek tetején ropogósra sült tört dió ellen sincs semmi kifogásom. Szóval, csak pirítva legyen.
Ma farkaséhesen és hullafáradtan estem haza. Farkas és hulla a konyhában így együtt nem jelentett túl sok jót, de még sütnöm kellett egy kekszet a teadélutánra, ezért próbáltam koncentrálni. Közben persze valami jó kis kelt tésztára vágytam, és a dió jó ötletet adott, ha már úgyis sütök, miért ne kettőt... Elütöttem az éhségemet egy banánnal, bedagasztottam egy tésztát, és félretettem kelni, aztán begyúrtam egy másikat. Mire kisült három tepsi keksz, és mind a negyvennyolcat megkentem csokival, meg is kelt a tésztám.
Foccaciat sütöttem ismét, mert ez nálunk nagyon bejött. Eszembe jutott, amit itt írtam a diós foccaciáról, amit Olaszországban ettünk a nyáron. Olyan sok diót nem akartam belenyomkodni, ezért gyorsan körbenéztem a hűtőben, mivel lehetne házasítani az ízét, és nagyon jót találtam: brie sajtot daraboltam közé. Egyébként szinte teljesen úgy készült, mint a korábbiak, csak a tésztába 2,5 dl víz helyett 1,5 dl vizet és 1,5 dl kaukázusi kefírt tettem, és a kisült tészta tetejét még jól megkentem olivaolajjal (ez a képen már nem látszik, mert a tészta beszívta).

Máglyás málnarakás, vagy mi

A múltkori beszélgetés után már igazán kiváncsi lettem Zsazsi leveleire. Ma délután felugrottam érte téli lakhelyére, és végre a konyhámban kinyitottuk az első dobozt. Rengeteg levél volt benne, ám végül egyet sem olvastam el, vagyis az elsőbe beleolvastam, de többnyire csak beszélgettünk felettük.
A borítékok egészen meg voltak tömve, ami elsőre elég fura volt. Aztán Zsazsi kiszedett néhányat, és akkor értettem meg a rendszert. Teo levelei voltak borítékostól, és mögéjük csúsztatva Zsazsi levelei. Először furcsálltam, hogy saját leveleiből is van egy példánya, de aztán kapcsoltam, piszkozatok. Volt, amelyik levélnek több változata is ott lapult a borítékban, nem dobta ki egyiket sem. Zavarban voltam, amikor az elsőt a kezembe nyomta, de a kíváncsiságom erősebb volt. Nagyon rövid levél volt, dupla borítékkal, a címzettnél egy ismeretlen asszonynévvel, de falubeli címmel. Amikor felnéztem, Zsazsi egyből mondta: Liszka már nem él. Unokatestvérek voltak, és jó barátnők, egy darabig oda mentek a levelei, még vagy harminc levél. Aztán a többit már ide címezték, bár Zsazsi szerint nehéz volt Teot rávenni, hogy már ide írjon, egy kicsit még hazudnia is kellett. Teo egy darabig úgy tudta, hogy ez a cím egy másik barátnőhöz tartozik, így további 12 levelét szintén duplán csomagolta, a belső borítékon a nagybetűs felirattal:  ZSUZSA ASSZONY RÉSZÉRE, alatta szép dőlt betűkkel: Kérem szépen személyesen átadni. Zsazsi mesélte, hogy Liszka - még mindig nem dereng, ki volt ő - nagyon jót mulatott az üzeneteken, egy darabig faggatta is Zsazsit arról, mi van a levelekben, aztán egyszer azt mondta, nem akar erről többet tudni. Ekkor lett beteg Zsazsi férje - nekem ő mindig ... bácsi volt, a családnevén szólítva, ezért nem írok nevet -, és Liszkát úgy látszik emiatt furdalni kezdte a lelkiismeret. Zsazsit is kérdeztem erről, de azt mondta, soha, egy percig sem volt lelkiismeret-furdalása, ő maga sem értette, miért volt így.
Halványan emlékszem a férjére. Amikor beteg lett, csak feküdt, meg nagy ritkán kiült a gangra, napfürdőzni. Mama kertjéből többször láttam, ahogy ott ül pizsamában, csíkos köntösben, néha kardiban, előrehajolva, csukott szemmel, ölében egy újság. Olvasni sosem láttam, Zsazsi szerint azt csak kapaszkodónak vitte magával, volt botja is, de nem szerette használni.
Aztán már nem ült ki, mama suttogva mondta, hogy már nagyon beteg, és kissé morbid objektivitással hozzátette, hogy egy héten belül meg fog halni. Megállapította, hogy vennie kell egy rendes fekete kendőt, mert olyan kopott a régi, abban már nem lehet temetésre menni, és - ez milyen! - előkészítette a szép, sötét otthonkáját, mégiscsak gyász lesz, ha segíteni kell Zsazsinak, abban megy majd át. Nyár volt, ott nyaraltunk nála, mama minden nap várta a fejleményeket. Ha Zsazsi mondott neki valami újat a kiskapuban, akkor azt rögtön tovább is adta a másik szomszéd felé lent a kertben. Fura volt, hogy arra vártunk, meghaljon a bácsi, még akkor is, ha tudtuk, hogy így lesz. Három napig hevert az otthonka kikészítve az előszobában a régi heverőn, aztán mama egyik reggel abban jött be ébreszteni minket. Suttogva beszélt, mintha valami rendkívüli helyzet állt volna elő, és egy levegővel kiszorította magából a nap forgatókönyvét: ha hívják, akkor átmegy segíteni a szomszédba, ezért a reggeli az asztalon, kész az ebéd is, kirakta a társast a teraszra, meg leterítette a plédeket, ha ott játszanánk, sőt elővett egy régi, műbőr kötéses, üres határidőnaplót is, meg tollakat, ha rajzolni szeretnénk. Teljes együttműködést várt el, mintha nem is a szomszédban lett volna a halott, hanem itt. Fogadok, hogy már egy hete tudta, mit fog főzni, ha eljön ez a nap, sőt biztos voltam benne, hogy végiggondolta a nap összes szükséges mozzanatát. Teljesen átragadt ránk ez az ünnepélyes készenlét, egész nap suttogva játszottunk, még össze se vesztünk. Igaz, egyszer elkezdtünk leskelődni a ház sarkánál, de idegen emberek jöttek-mentek a szomszédban, ezért befutottunk a házba. Addigra már annyit túráztattuk magunkat az eseményeken, hogy nem mertünk kimenni, órákig bent kuksoltunk az ágyon. Mindenesetre fura egy nap volt. Mondanom sem kell, mamát senki sem hívta át segíteni. Délig bírta, kiszedte nekünk az ebédet, aztán átpofátlankodott, és estig csak egyszer jött át megnézni, megvagyunk-e még.
Zsazsi nevetett azon, amit mondtam. Őt nem zavarta, hogy mama ott volt, mert bár jól tudta, hogy csak a kíváncsiság hajtotta át hozzá, de akkor jól jött, hogy valaki már előre átgondolta, ilyenkor mi a teendő. Délután összeszaladt nála a család is, akkor mama a háttérbe húzódott - persze a világért sem hagyta volna ott a műsort -, kávét főzött, széket hozott a belső szobából, zsebkendőt keresett, hamutálat ürített...
Hamar eltemették Zsazsi férjét. Mamának a temetés napja újabb kihívás volt, mert az első eset volt, hogy teljesen egyedül kellett hagyjon minket a házban. Újabb eligazítás várt hát ránk. Bár a temetés csak délután volt, egész napra szólt az ukáz, úgyhogy ismét szépenjátszósdi volt a program. Mama ebéd után elkezdett öltözködni, szertartásosan, egy szép zsebkendő az egyik zsebbe, egy a táskába, egy a másik zsebbe, aztán ismét elmondta a rendszabályokat, kiállt a kiskapuba, és várt. Játszottunk, nem láttuk, mikor ment el, hamar eltelt az idő, még meg is lepődtünk, milyen gyorsan hazaért. Ezzel vége is volt a programnak.
Gondoltam én. Zsazsi mesélte, hogy mama a temetésen a kezébe nyomott egy zsebkendőt, és odasúgta, hogy legalább tegye a szeme elé, ha már nem tud sírni. Nem tudott, játszani meg nem akart, végig a kezében dörzsölgette a zsebkendőt, majd zsebre vágta, és csak napok múlva jutott eszébe, hogy vissza kellene adni. Addigra mama már majdnem összeomlott a gondolattól, hogy talán örökre nélkülöznie kell azt a szép, ünneplős zsepit. Hát igen, mindenkinek voltak veszteségei.
Zsazsi az élükön álló borítékok között rámutatott arra a levélre, amit azon a héten kapott Teotól. Azt mondta, ez volt az első olyan levél, amit nem bontott fel rögtön, ahogy a kezébe került. Napokig hordta a zsebében, mire végre fel tudta nyitni. Nem mintha bűnnek érezte volna, inkább csak félt elpazarolni az érzéseket, amiket a levél szállít. 
  
Hát egy szuszra ennyi fért bele a délutánba, és még a nyalánkság, aminek a receptjét Zsazsi végre elárulta nekem. Az emlékeimben azért extrább volt. Aztán annyit bénáztam a fényképezéssel, hogy egészen elment a kedvem ettől az édességtől. Ám most újra belekanalazva, egész tűrhető, de valami hiányzik belőle, már tudom, elfelejtettem a rumot, hát persze. A savanykás málna, a méz, a puha piskóta és a habcsók, azért tényleg egész jó így együtt. Lehet, hogy nyáron, friss málnával újra megpróbálom.
  
Itt a recept:

Hekvanc a facebookon + tekert sajtos muffin

Rövid unszolásra, vagy nem is, inkább csak a Micsoda! Nincs fent a blog a facebookon?! csodálkozásra reagálva vettem a lapot, regisztráltam, és eztán igyekszem majd ott is jelen lenni. Szóval (kedvenc szavam), arra biztatlak Titeket, hogy nyomjatok egy tetszik-et, ha tetszik, vagy írjátok le a véleményeteket a hekvancról.
Mivel ilyen sovány bejegyzést nem szívesen írtam volna, ezért itt van egy tartalék recept. Őszintén megvallva, nem vagyok oda a sajtos pogácsákért. Mit nem csípek benne? Hát pont a lényeget, a tetején barnára sült olvadt sajtot. Azért megeszem, ha úgy van, és... ez a tekercs a tetején megpirult sajt ellenére is jó. Nézzétek a belsejét!
    
  
A recept:

Cantuccini

Tegnap voltunk a temetőben, és bár onnan fentről elég nagy kerülő, mégis elindultam Zsazsihoz. Gondoltam, hogy esetleg fel akar menni még egyszer ő is, akkor felviszem, vagy valami. Amikor odaértem a hídra, már láttam, hogy egy idegen kocsi áll a háza előtt, ezért fel sem kanyarodtam a házhoz, megfordultam, és hazamentem. Ha legalább lett volna nálam kulcs, akkor a házban is ténfereghettem volna, amíg elmennek a vendégek, de ott meg szétfagytam volna, meg amúgy is, mit csinálnék ott, most már minden üres, még a konyha is. Hazaúton végig azon mérgelődtem, miért nem hívtam fel, mielőtt csak úgy beállítok hozzá, aztán hazaértem, és felhívtam. Már egyedül volt, kérte, ha van időm, ugorjak ki hozzá. Jó, nem? Mentem.
   

  
Otthonról indulva rá tudtam készülni a látogatásra, így vittem neki cantuccinit a reggeli kávéhoz, mert bár hallottam, és olvastam, hogy édes borba illik mártogatni, épp egy ilyen keksz csomagolásán láttam kávé mellé kínálva. És tényleg jó kávéhoz, kakaóhoz, teához, még forraltborhoz is. Ez a kétszersült süti végülis jól illett ehhez a kétszer indult látogatáshoz is.
  

  
Itt a recept: