Időutazás

Ma reggel Zsazsit elvitte a lánya magukhoz, jó korán keltem, és éppen azzal voltam elfoglalva, hogy utáljam az esőt, amikor hallottam, hogy a ház mellett megáll egy kocsi. Átmentem a sarokszobába, ami régen a szüleim szobája, majd sokáig raktárféle volt, hogy megnézzem, ki jött. Itt még fent van a függöny, mert nem lehet leengedni a redőnyöket, és nem akarom csupaszon hagyni az ablakokat. Egészen pontosan a másik szobában sem kellett volna leengednem a redőnyt, mert most meg nem lehet felhúzni, de már késő, ahol alszom, ott meg magasan van az ablak a járdától, szóval ott nem gáz, hogy nincs semmi rajta. Nem ismerem a lányát közelebbről, most hirtelen még a keresztnevét sem tudom.
Miután elhajtottak, még egy ideig a szobában üldögéltem, felidéztem, hogy volt berendezve korábban, meg jó csomó emléket. Régen nagy virágmintás, sötét tapéta volt a falon, néhány éve szedték le, most fehér minden. A régi varrógép, egy konyhaasztal, egy szék és két öreg fotel volt csak a szobában, amit még a festésnél húzhattak középre, mert egy kupacban most is ott állnak. Az asztalon lévő kacatok közt megtaláltam a gombos dobozt, rengeteg régi ruháról és elhasznált ágyneműről levágott színes gombbal, a többi nem volt érdemleges. Teljesen lelassultam, fáztam is, az orrom tiszta hideg volt már, mégis úgy üldögéltem a fotelban, mintha muszáj lett volna. Rámtört ez az álmosító egyedüllét, olyan volt, mint, amikor megjöttem, és féltem itt bent lenni. Mielőtt kimenekülem volna a konyhába, összefogtam a dobozokat, a táskákat és a zsákokat egymásba gyömöszöltem, és mindent kitettem a konyha elé. Kerestem gyorsan egy pulcsit, és mielőtt a konyhába menet behúztam volna magam mögött a bejárati ajtót, felkapcsoltam a villanyt, ne kelljen később a sötétbe belépni...
Tudtam, hogy forró teától vagy valami gyors alibikajától most nem lesz jobb a lelkemnek, ide már leves kellett, egy jó kis gyors mindentbele zöldségleves (Hamvas Béla szavával élve: szemétleves) tejjel (hagyok időt a szörnyülködésre, és majd később egyszer leírom).
Ez a legjobb hely a házban, független a többi részétől, ki is hoztam ide mindent, amit eddig összeszedtem, itt világos van,  lehet sütni, főzni, tűzhely melege van, a kapu kivételével be lehet látni az egész kertet, sőt a lenti utca nagy részét is.
Érdekes mennyire belémivódott ez a ház, még ma is, annyi költözés, és annyi otthonnak nevezett, érzett, hitt hely után is ez a meghatározó, ha a HÁZ-ra godnolok. Amióta az eszemet tudom, összetartozik a ház és a kert, a napszakok, az évszakok, általában valaminek az eleje és a vége, a körbejárás iránya üzletben, parkban, akárhol. Nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy a kertben a növények helye, fejlődése is igazodott saját mini univerzumomhoz, de voltak benne fontos jelzőkövek. A tanév eleje ott van a mogyoróbokrok alatt, a tél a házban, a tavasz futás ki a kapun, és le a járdán a kerítés mellett - csillagvirág és orgona -, a nyár a kert egész alsó része, tűzpiros alma, és zavaros kavarodás, por, kosz, és salak a térdem bőre alá gyógyulva. Ahogy telik az év, a dátumhoz igazodva e tér meghatározott helyéről tekintek a világra, ha nyár közepén a karácsonyra gondolok, akkor a kert alsó részén állva nézek a ház felé.
Nemrég olvastam Mircea Eliade egy tanulmányát (a bejegyzés végére leírtam a pontos hivatkozást), mely a tudomány oldaláról éppen azt ragadja meg, aminek megfogalmazásával eddig küszködtem, mégpedig azt, hogy "a ház maga az univerzum, amelyet az ember szerkeszt magának, miközben az istenek paradigmatikus teremtését, a kozmogóniát utánozza", majd később: "az ember által megtapasztal tér irányított, ezért tehát anizotróp, mivel minden dimenziónak és iránynak sajátos értéke van." 
A házat (és a kertet) nagyszüleim építették - laktunk itt egy jó pár évet mi is, aztán egy ideig még itt töltöttünk minden nyarat, majd nagy szünet jött ritka látogatásokkal, és egy rövidke visszatalálás -, én ide születtem, és erre a látványra, az itt megtanult mozgásokra, irányokra, hangokra, színekre támaszkodva építettem ki azt a viszonyulási rendszert, amivel még ma is tájékozódom időben és térben.
Érdekes, hogy azt mondjuk, jön a nyár, közeledik az ősz, változnak az évszakok, az évek. Nálam a nyár mindig ugyanott marad, és a többi évszak sem siet sehova, mi járunk körbe, az új év ugyanott áll, ahol a régi, mi lépünk át egyikből a másikba. A szülinapom mindig megvárja, hogy szépen odaérjek hozzá, nem ő közeledik, hanem én.
Akkor ez tulajdonképpen maga az időutazás. És ha nem az idő halad, hanem az ember az időben, akkor akár meg is fordulhatok?

[Eliade, MIRCEA, A világ, a város, a ház, in: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 29 p]

Mégegyszer csillagsüti

Ma készítettem egy adagot mogyoróval. A képeken is látszik, hogy a sütőben a tészta kicsit megemelkedik, de aztán visszalapul, olyan lesz, mint egy keksz, és pont ez benne a jó.


Sült paprikás - olivás kelt

Sült paprikát készítettem, és most nem bírom abbahagyni az evést. Nemrégiben láttam egy magazinban egy tésztát, aminek a tetejét kis sült-paprika csíkok díszítették. Nagyon guszta volt, de a paprikák annyira megsültek rajta - másodszorra -, hogy szinte sajnáltam őket, mármint így elpazarolni ezt a finomságot. Ezért megalkottam a saját verziómat, és bejött.
  

  
A sült paprika receptem semmi extra: sütőben megsütött paprika húsa és a sütéskor a paprika belsejében összegyűlt leve + olivaolaj + fokhagyma + só. Az arányok a paprika mennyiségétől függnek. Kápia paprikából szeretem a legjobban.
Most kilenc paprikát sütöttem meg (azért ennyit, mert a harmadát a tésztába szántam). Amikor már kirepedeztek, és körben több helyen megfeketedtek, akkor kivettem a sütőből a tepsit, és ráborítottam a tetejére egy másikat, hogy a gőz meglazítsa a paprikák héját. Tudom, van a zacskós módszer is, de - itt az újabb fóbia - nálam nem használatosak sem a sütőzacskók, sem a szilikon formák, sem egyéb zacskók és fóliák meleg ételekhez, sütéshez, főzéshez. Ez van.
Nagyjából tíz percet hagytam így állni a paprikákat, aztán óvatosan lehúztam a héjukat, egy tálba csorgattam a levüket - ha volt nekik -, kiszedtem a csumákat, a magokat, az ereket, és az edénybe halmoztam a húsát. Ha nem szempont, hogy minél nagyobb darabban maradjon meg a paprika, akkor 3-4 csíkra is szét szoktam szedni, ahogy most is. Amikor mindez kész volt, megszórtam egy csipet sóval, 3 gerezd zúzott fokhagymával, és annyi olivaolajat öntöttem rá, hogy mindenhova jusson rajta. Jól összeforgattam, és kész. Lehűtve az igazi, de állja meg, aki tudja...
  
  
És most jöjjön a sült paprikás - olivás kelt.
  

Csillagsüti

Gyerekkoromban gyakran jártunk át Zsazsihoz beszélgetni. Régebben, amikor a kertben meglátták egymást mamával, akkor átkiabáltak: Mi van Szomszédasszony? Ez aztán beszélgetéssé fajult, és közben egyre közelebb és közelebb lépkedtek egymáshoz. Ennek is megvolt a maga ceremóniája. Nem mindig hallottam a teraszról, hogy miről folyik a disputa, de a kézmozdulataikkal az ágyásokra, vagy a fákra mutogattak - persze nem a távolabbi sarokba -, aztán ahova mutattak, oda is léptek, és így tovább, lassanként a kerítés mellett kötöttek ki. Itt már elég volt a hangosabb beszéd is. Reggel vagy délelőtt sose mentünk át, de a délutáni beszélgetések rendszeresen azzal végződtek, hogy hol Zsazsi jött át megtekinteni a kertben azt a bizonyos fontos látnivalót, hol mama kötött ki nála. Aztán miután meghalt a szomszéd bácsi, jött néha-néha egy kávé, és innen már csak egy lépés volt a rendszeres együtt-kávézás, sose nálunk, csakis Zsazsinál. Azért a közeledés koreográfiáját egyszer-egyszer még eltáncolták később is. Gyakran mentem át mamával, mégsem hagyhatott egyedül, akármi is lehet.
Zsazsi rendszerint már várt ránk, a kiskapu ki volt zárva, amikor hallotta, hogy nyikorog, kilépett elénk a gangra, és a konyhába már úgy tessékelt be minket. A két ház teljesen ugyanolyan volt, csak más tájolással, és Zsazsinál az előszoba helyett a konyhába léptünk, a kintit ők csak nyárikonyhának használták, amíg ketten voltak. A sarokba tolt asztal mellett csak három szék állt, mindenkinek megvolt a helye, ők kávéztak én meg játszottam a két színes alumínium kanállal a viaszosvászon terítő mintáin, néha volt süti. Ha volt valami fontos mondanivalójuk, akkor Zsazsi beküldött a szobába cukorkáért, és én ott rendszerint le is ragadtam. A szekrények tele voltak fényképekkel, meg képeslapokkal, ettem az erős-cukrot, vagy a negrót, néha kivettem a számból, ha már nagyon csípett, aztán folytattam, és nézelődtem. Ha lefutott a téma, bekiabáltak, mit csinálok ott bent, akkor kisomfordáltam, és amikor visszaültem, Zsazsi kérdezett tőlem valami banálisat, mondjuk: Na, milyen itt az öreganyádnál? vagy: Na, várod már az iskolát? Általában megvontam a vállam, válaszoltam valami ilyesmit: Hmmm, jól. vagy: Hmmm, igen. De ez a kérdés volt a legjobb: Na, és nem unod még a palacsintát? Milyen palacsintát? Ja! Hmmm, nem. Akkor mama vette a lapot, és másnap sütött nekem.
De mindezt nem a palacsinta, hanem a csillagsüti miatt írtam le, rögtön rákanyarodom a témára.
Amikor felsős lettem, már nem kellett részt vennem a ceremónián, csak mama ment át. Amikor visszajött, és belépett a ház mögé, elkezdte a fejét csóválni, és vagy azt mondogatta lemondóan: Szegény Zsazsi! vagy kissé rosszallóan azt, hogy: Na, Zsazsinak aztán van miről mesélni! Ezért egy kicsit kezdtem tartani a szomszéd nénitől, aki egyre zárkózottabban élt, igaz, közben azért furdalt a kiváncsiság, miről mesélhet. Szóval, amikor arra a bizonyos délutáni kávéra átmentem, önkéntelenül is a régi helyen húztam ki a széket, és amikor Zsazsi átirányított mama helyére, és csillagsütit tolt elém, úgy éreztem, most végre be leszek avatva.
  
Íme a recept:

Sárközi, szeremlei, bogyiszlói, decsi... tejfölös-borsos kalács

Mindenhogyan rákeresve a tejfölös-borsos kelt receptjére, megállapítottam, hogy ez bizony nagyon hasonlít a sárközi (szeremlei, bogyiszlói, decsi) tejfölös-borsos kalácsra, csak a tésztám nem édes, viszont zsírosabb, és a tejfölös kencében nincs zsiradék. Meg persze más a forma is!
Ez a régi recept egycsapásra feltűzött a térképre, a hasonlóság megmutatja a tájegységet, a különbségek az attól való távolságot.

Borozgatás, beszélgetés

A hétvégén nagyon jól haladtunk a pakolással, már csak egy szoba van hátra, de ott nincs sok minden. A konyhát nem akartam egyelőre bolygatni, mert még használni szeretném egy ideig, és majd közben lassan kipakolom a szekrényeket.  Még szombaton kiürítettük a spájzot - pénteken valahogy nem haladtunk vele, inkább hagytuk -, válogatás nélkül kihordtunk mindent az előszobába és a teraszra, néhány kallódó savanyúságon és a polcokon rongyolódó cakkos kenyérpapíron kívül semmit sem dobtunk ki. Vasárnap jó program volt a szelektálás, elég hideg volt egész nap, kisebb megszakításokkal szinte végig esett, de a teraszon ki lehetett bírni. Majdnem mindent kidobtunk, de megtaláltam az első kincseket is, a csillagsüti kiszúróformáját, és a fa rudakat egy olyan tejfölös-borsos kelt készítéséhez, amit már csaknem elfeledtem. Találtam még egy kendermagos tepsit, amit imádok, meg egy köteg régi Ezermestert és Nők Lapját, átlapozgattuk őket, és mondhatom, nagyon jól szórakoztunk.
Nem vittük túlzásba az ebédet (vajaskenyér, tea), mert lakomát terveztünk vacsorára. Délután lemerészkedtünk a pincébe, ez is szinte üres, a kertben termett szőlő régen adott egy kis bort, de már csak egy üres hordó emlékeztet erre. Néhány vegyszeres üveg hevert az egyik, egy kupac homok, meg újságpapír kötegek a másik sarokban,  a párkányon egy metszőolló, a falon egy lopó. Az ollónak annyi, a lopót felvittem, valakinek biztos kell. Sosem szerettem ide lejönni - nem is szabadott egyedül -, de azért néha mégis kellett a krumpliért, zöldségért. A pince ajtaján még látszanak a régi krétanyomok, bár a koponyát, meg a neveket már csak az ismeri fel, aki tudja, hogy ott vannak. A pincelátogatás azért nem volt hiábavaló, elhatároztuk, hogy nyitunk egy bort a vacsorához.
Hagytunk magunknak időt a főzésre, aztán a terítésre a teraszon, betakaróztunk, és jól belebeszélgettünk az éjszakába.
  
Íme a menü:
  
Cukkini-lilahagyma kendermagos tepsiben
  
      
Tejfölös-borsos kelt
  
               
Így készült:

A régi kert

Reggel megjött Edit, nem sokat aludt a tegnap esti buli után, ivott egy kávét, nyöszörgött egy kicsit a teraszon, amit nem bírtam sokáig, ezért bezavartam aludni. Nem sokra mentem a segítségével, de legalább nem vagyok egyedül. Ma csak egy zöldséglevest főzök, az gyorsan megvan, és jó lesz hozzá a barackos kelt - az egyik még érintetlen.
Délelőtt átnéztem a szekrényben fellelhető összes dobozt, főleg papírokat találtam, de már ezt is feltúrta valaki korábban. Nem volt itt semmi érdemleges - csak füzetek, számlák, jótállási jegyek, lista a vetőmagokról, palántákról, számlák és feljegyzések a nyúlleadásról, orvosi papírok és újságkivágások, amik számomra ismeretlen emberekről és eseményekről szóltak - nem találtam se fényképeket, se személyes iratokat. Találtam viszont egy rajzot a kertről a mama kézírásával, ezt megtartom, a többi mehet a zsákba. A ruhákból semmit sem akartam megőrizni, a sosem használt törölközőket, meg a még jó állapotú ágyneműket, terítőket már rég elvitte valaki. Viszonylag hamar végeztem, próbáltam nem elgyengülni, amikor az üveges szekrényből szórtam ki az apróságokat, igaz ezeket dobozba söpörtem, talán ebbe még belenézne valaki. Hiányérzetem maradt, de most hirtelen nem tudnám megmondani, mit is akartam találni. A szekrények üresek, még felnyitottam a két heverőt, de ott csak ágynemű és egy télikabát hevert, úgyhogy kicipeltem a zsákokat, mielőtt ennek is nekiláttam volna. Délre végeztem, Edit már a lépcsőn ült a kávéval, telefonált, aztán dühöngve-sajnálkozva közölte, hogy délután egy kicsit dolgoznia kell. Megbeszéltük, hogy amíg fő a leves, segít leszedni a függönyt két szobában, meg kirángatni a nagy szőnyeget a heverők alól, aztán ebéd után dolgozhat a teraszon az asztalnál, addig átmegyek Zsazsihoz.
Üres kézzel nem akartam menni, átvittem a rajzot a kertről.
Zsazsi emlékezett arra, mikor készült. 82-ben költözött el a fia is, miután leszerelt, ekkor már a lánya férjnél volt, rég nem lakott itthon, és akkor nyár elején kaptak egy nagy zuhit, ami miatt megcsúszott a fölöttük lévő domboldal. Feljebb volt még egy utca, meg a kertek végében néhány régi présház, akkoriban egyiket-másikat lakták is. Felettük voltak a szőlők és egy gyér erdő. A pincéket betemette a lezúduló sár, a felső utcából pedig hozott lefelé mindent, amit ért, és itt lent a kertekben terítette szét. Lebontották az istállót, mert nekicsúszott a partoldal, lejjebb hozták az ólakat, és egész évben bámulták a csupasz kertet. A két ház között addig csak egy gyalogút volt fel a dombra, meg egy keskeny köves árok, a következő évben elvettek a két portából úgy egy-egy métert, vagy még többet is, és betonos vápás utat - vagy hogy is nevezik ezt - építettek a pincékig. Addig mamáék háza mellett a kerítésig volt egy kis rózsakert, később pedig valóban beljebb építették fel az új kerítést, a ház egészen az utcafrontra került, és akkor a kaput is átrakták, addig lentről az utcáról nyílt a porta. Alig vannak emlékeim erről a nyárról, mert alig jöttünk ki egyszer-egyszer, és sosem aludhattunk itt, mert minden fel volt túrva a ház körül.
Zsazsi mesélte, hogy ősszel kaptak valami kis pénzt a két telekből kisajátított földért, és kitalálták mamáékkal, hogy gyümölcsfákat vesznek rajta. Tényleg, erre emlékszem, mert akkor tűntek el a kert sarkából az utolsó jegenyék - nagyon fájt a szívem értük -, de a két tuskó csaknem harminc évig volt remek ülőke a szilvafák alatt. Szóval, mindezt meg kellett tervezni, és mama le is rajzolta.
Tudtam, hogy meg kell mentenem.
Látom, végre Edit is felszabadult, úgyhogy ráveszem, segítsen a kamrát kipakolni, vagy legalább elkezdeni, nem szívesen sertepertélnék ott benn egyedül.

Az első fekete

Ez az esős, hideg idő nem könnyíti meg az ittlétet, kimozdulni sincs kedvem, de a konyha a teraszról nyílik, szóval muszáj. Azért az érdekes, hogy miután napokig alig mertem bemenni a házban, és aludni is alig tudtam, most, hogy esik, és jobb bent lenni, mint kint, egészen más arcukat mutatják a szobák. Bezártam a kaput, de még a bejárati ajtót is, mert a gépemről egész nap szól a rádió, meg sem hallanám, ha rámnyitnának. Annyira nincs sötét, de a bizti kedvéért mindenhol ég a villany, és bár azt hittem megszakadok, második nekifutásra sikerült leemelnem két szobaajtót, közben azért levertem egy darabot az ajtó melletti falból, és eltörtem a partvisnyelet is. A harmadik nem mozdul, ráadásul folyton becsukódik, úgyhogy a heverővel kitámasztottam - így most belátom az összes teret. Paranoiás vagyok, mi?
Tegnap végre belekezdtem abba, amiért végül is jöttem, hogy mamáék cuccait átválogassam, külön pakolva, ami szemét, meg azt, ami még kellhet valakinek, legfőképpen nekem, lehetek ennyire önző, hiszen senki sem akarta vállalni ezt a munkát, igaz, most meg folyton hívogat a családom, szeretnék tudni, hogy "hogy állok." Vicces.
A rendrakás otthon is rendetlenségel kezdődik, itt sem hazuttoltam meg magam. De hát hogy lehet kipakolni úgy a szekrényeket, hogy közben ne legyen kupi? Ráadásul itt már járt előttem néhány kincsvadász, minden fel van túrva. Mindenesetre érdekes elképzelése volt valakinek a dugihelyekről.
Ma délelőtt, amikor kimentem, hogy megnézzem, melyik kulcs nyitja a nagykapu lakatját (a fiókban volt egy maréknyi lakatkulcs), találkoztam a szomszéd nénivel, Zsazsival. Elég fura, hogy tegezem, pedig mamánál csak két évvel fiatalabb - hú, ez de morbid, most meg már öregebb nála, de hogy lehetne ezt kifejezni helyesen!?  Már gyerekkoromban is tegeztem, és azóta is. Szóval Zsazsi éppen sétált vissza a szódával, mert a szódás csak a sarokig tud feljönni kocsival, és akkor beszélgettünk pár szót. Megkérdezte, kávézom-e, és meghívott egy reggeli feketére. Mondtam neki, hogy holnap reggel jön a barátnőm, és biztos, hogy be akar majd állni az udvarba, azért zörgök itt a kulcsokkal, de persze a reggelből lehet, hogy dél lesz, ahogy ismerem. Erre egyből felajánlotta, hogy akkor az első legyen ma ebéd után. Nem tudom megmagyarázni, miért örültem ennyire, de nem is jó az öröm szó, inkább valamiféle izgalom szállt meg. Persze egyből igent mondtam, és nem is bírtam ebédelni. Viszont elhatároztam, hogy sütök valamit, valami gyorsat, de tutit. Itt volt ugye a sok barack, amiért nem rajongok túlzottan, inkább a piros, savanykás gyümölcsöket kedvelem, úgyhogy csak egy fantasztikus tészta jöhetett szóba:
  

Leltár

Minden kezdet nehéz, mondhatám, mert egy napra már meg is futamodtam, tegnap reggel bementem a városba, miután szembesültem azzal, ahogy a kert totális katasztrófa. Nem tudom, mit hittem, hiszen itt az elmúlt években nem kertészkedett senki, de nagyon nehéz elszakadni attól a képtől, ami belém ivódott gyermekkoromban. Ha a házra gondolok, és a kertre, akkor a valóságot még mindig ezek a cikázó, bevillanó régi képek takarják el.  Reggel felmértem a helyzetet, és saját ház-kert-idő képemre (alkalomadtán majd előadom) alapozva, képzeletbeli órámon az ötöstől az óramutató járásával ellentétes irányba indulva a következő leltárt készítettem:
A cseresznye leérett, a fa egyetlen ég felé nyúló ága végén még fel-feltűnik néhány szép fekete szem, de annyira nem vagyok elvetemült, hogy felmásszak értük.
Alatta régen virágoskert volt, lejjebb, az egész alsó kertben hol krumpli, hol kukorica, mák, most semmi. Valakivel időnként lekaszáltattuk a kertet, de a látvány így nagyon lehangoló volt. Tavaly ősszel aztán kiszedték a jegenyék emlékét őrző két hatalmas tuskót, felszedték a kis betonjárdát, ami kettészelte a telket, kivágták mellőle a ribizlibokrokat és az öreg szőlőt, végül egybeszántották az egész alsó részt. Most nagyon rendezett a terep. Visszatérve a leltárra: itt lent van egy szilvafa (biztató a látvány), két meggyfa (leérett), két mogyoróbokor (különböző, az egyiken lesz is valami).
Visszafelé - kert-órámon a tízes felé haladva van egy rendesen elvadult málnás, felette ribizli és a ház mellett végig szőlő. Málna még akad, a ribizlin csak aprócska fürtök vannak, este majd leszedem.
A kert ház felé eső részén régen mindenféle zöldség termett, ez most tiszta gaz, viszont tele volt kaporral, amennyit tudtam, megmentettem a kaszálás elől.
A kert tehát gyakorlatilag üres, de most már nem szabdalják fel kis utak, ágyások, és a tereprendezés után szép egységes képet mutat.
Anyuék tegnap telefonáltak, hogy délután valaki jön füvet nyírni, szerencsére ehhez én nem kellettem, úgyhogy gyorsan összeírtam, mi hiányzik a konyhából (és a kertből), és itthagytam csapot-papot. Jobb, ha már az elején végigjátszom ezt a megfutamodósdit, utána már minden simán megy majd. Remélem.
Reggel jöttem vissza, épp csak elpakoltam a konyhában a hűteni valókat, a többi cucc itt hever körülöttem a teraszon. Megiszom a kávém, és egy kicsit még bámulom az üres kertet, aztán elpakolok, és beüzemelem a konyhát.
Ja, kedden jön a szerelő, és végre lesz melegvizem!

Nem nagy hekvanc

Nos, hol is kezdjem, talán egy köszönéssel indíthattam volna, ha lenne kinek, de ez itt nem egy levél, és nem is a szó hagyományos értelmében vett napló, inkább a lépcsőház ajtóra kiragasztott cetli, aki erre jár rápillant, talán el is olvassa, ha nem tetszik, ráfirkál, és talán akkor is, ha tetszik, csak nem lehet letépni...
Akkor talán kezdem azzal, hogy miért hekvanc:
Nemrég egy beszélgetés során kifutott a számon, hogy nem nagy hekvanc, már nem is érdekes mire mondtam, de általános derültséget keltett, mert többen még nem hallották ezt a kifejezést korábban. Gyerekkoromban gyakran használtuk ezt a szót, főleg itt a nagyszüleimnél, aztán egy időre elfelejtődött, hogy most újra felbukkanjon, és előtolakodjon, amikor címet keresek.
Szóval, szerda este érkeztem meg a nagyszüleim házába. Nagyapám már rég, mama három éve halt meg. Egy darabig jöttek-mentek a családtagok a házban, valahogy nem kellett senkinek, pedig volt, aki belefogott a felújításba is. Minden itt van még, a régi bútorok, ruhák, a konyha szinte érintetlen, a fürdőben minden új, csak elmaradt a festés, nincs felfúrva a tükör, ja, és nincs melegvíz, mert a kazánhoz szerelő kell... Az átutazók nyomot hagytak a házon, de a hangulat, a szagok, és ez a furcsa hűvös érzés a régi. Bevallom, szinte félek itt egyedül, de ez már a harmadik éjszakám lesz, és mivel ezzel a néhány mondattal ünnepélyesen megmozgattam a függönyöket az ablakon, hogy jelét adjam, lakik itt valaki, ma már jobban fogok aludni.
Le fogom írni, hogy hogy kerültem ide - a házba és a blogra -, de nem most, mert írtó álmos vagyok.

Vesztemre felhúztam a régi sárga, vagy inkább vajszínű vekkert, és most megőrjít a ketyegése, azt ismétli: csak ketten vagyunk, csak ketten vagyunk... brrr...
Tudja valaki, hogy lehet kiiktatni?