Malac honfoglaló

   
Kis-nagyfiam minap a húspultnál nézegette a falon a képeket, amik a sertés és szarvasmarha bontási részeit voltak hivatottak bemutatni, aztán így szólt: Nézd anya, malac honfoglaló!
Az előbb húztam ki a sütőből ezt a saját malac honfoglalót. Ezzel kívánok boldog új évet mindenkinek!
A tészta lentebb, de ebből a mennyiségből lett a malacon kívül még 16 malacfej is, ami már kihagyhatatlan nálunk szilveszterkor.
   

A recept lentebb.

Az egyik szál

A karácsonyfa mellett bizony csalogatni kellett az írást, de jött, segített a reggeli - délelőtti, déli, délutáni... - kávé, és a tojáslikőr, amit beleborítottam, tényleg csak azért, nehogy kárba vesszen a munkám, ha már más nem issza. Szóval a lényeget már leíram 26-án este, így kezdődött:  Ma találkoztam... Aztán tegnapelőtt-előtt módosítottam erre: Tegnap találkoztam... Aztán egy este a BÜFÉ-ben sertepertéltem, ide épp csak benéztem, de ma végre a végére értem. Vagy az elejére?
    
     
Karácsony másnapján találkoztam Zsazsival. Neki is készítettem egy kis meglepetést, kapott a pálinkás aszalt gyümölcsös csokis pittyputtyokból, amikből egy egész hadsereget készítettem az agysejtek módszeres pusztítására - na jó, annyira nem szeszes! -, csak most nem szaloncukornak csomagoltam, hanem bonbonnak, és még egy szép tollat, hogy azzal, és egy kis tömböt, hogy arra írhassa a leveleit, ha még ír egyáltalán. Tényleg, ír? Megkérdeznem, néha ír, de most már inkább telefonál.
Megpróbáltam felvenni újra a fonalat, de ehhez vissza kellett terelnem a beszélgetést a Balatonra, a táborhoz (előzmények itt), és ez nem volt egyszerű így karácsonykor, de azért ment.
Zsazsi a műszak után a többi bejáró asszonnyal biciklizett hazafelé a földesen - nem sokkal később épült arra út, majd mellé kerékpárút, sőt ez utóbbi azóta már szinte teljesen tönkre is ment -, amikor meghívták a tábor konyhájára, mondván, ő már dolgozott pékségben, tudja, hogyan kell ennyi emberre sütni, mert kenyeret ugyan kaptak minden reggel, de ennyi gyereket nem lehet édes tészta (lent) nélkül hagyni. Persze Zsazsinak semmi köze nem volt a pékáruhoz, azon kívül, hogy tologatta a kocsin a tésztát nyersen és sülve, vagy papírba fogta, és eladta. Illetve egyszer sütött kiflit a pékségben, amikor az Istvánokat ünnepelték karácsony után (csak ide tévedtünk a nyárból). Mivel inni nem lehetett reggelig, valamit kellett keríteni a köszöntéshez, tészta akadt, csak tölteléket kellett belevarázsolni, aztán kisütni a többivel együtt. Senki sem állhatott ki a munkából, így rá maradt a feladat. A kiflinek nagy sikere volt, elhatározták, hogy ilyet sütnek máskor is, de aztán Zsazsi elkerült haza, és egy időre elfelejtődött az ötlet. A táborban aztán az édes tészta után - az volt az első, mert azt minálunk mindenki tud sütni - rögtön ez következett, és nagy sikere volt.
Szóval így került a táborba, vitte a lányát is, és nagyon jól szórakozott. Egy nappal korábban költöztették le az asszonyokat az ellátmánnyal együtt. Az autót már előző nap megpakolták, otthonról is vittek mindenfélét, lekvárt, zsírt, almát. Már a platón zötykölőve tervezgették a főzéseket, és miután a nagy konyhában kipakoltak, még jutott egy kis idejük körbejárni a környéket. Zsazsi mesélte, hogy úgy elengedték magukat, hogy első este ketten majdnem bepasiztak, de aztán megijedtek - egymás szájától -, és még este megbeszélték, hogy jobb, ha szemmel tartják egymást. Ezen némileg csodálkoztam, de Zsazsi, látva az arckifejezésemet kinevetett, azt hiszem ez az ígéret inkább csak a lelkiismeretük csitítására szolgált.
Két napot bénáztak a konyhában, aztán belejöttek, a gyerekek egy része falubeli volt, és a tanárok közül is egynéhányan, az elvárások teljesíthetők voltak. A ház végében volt egy kis lakás, ott lakott egy gondnok, aki nem sok vizet zavart a két hét alatt, viszont ebédért cserébe néha falazott nekik, és olcsón hozta a bort a vasúton túlról egy ismerős házaspártól. Zsazsi szerint éveket fiatalodott e két hét alatt, főleg, miután a fiúk is megjelentek azon a bizonyos estén.  A tábor alatt kétszer volt egész napos kirándulás, akkor a konyhásoknak is kimenőjük volt, egy éjszaka meg az egész tábor lelépett túrázni, felpakolták a gyerekeket buktával, nehogy az éhség előbb hazahozza őket, ők meg a pasikkal leléptek fürdeni. Á, igen, felcsillant a szemem, de Zsazsi legyintett, ne gondoljak nagy kalandra, persze ettől én még azt gondolok, amit akarok. Mert azért csak ott volt az a három pasi, meg a négy asszony férjek és gyerekek nélkül. A volt férjével sokat beszélgettek, élvezte ezt a furcsa érzést, hogy milyen sok köze van ehhez az emberhez, érzelmek fűzik hozzá, de csak olyan nosztalgikusak, és ez a kapcsolat ki is emelte őket a társaságból, amit a többiek láthatóan irigyeltek is. Zsazsi ezt tudta, és mivel el akarta kerülni a pletykát, sosem vonultak félre beszélgetni, kínosan ügyelt arra, hogy folyton szem előtt legyenek. A találkozás újabb gondot vetett fel, volt férje látni szerette volna a fiát. Mielőtt Zsuzsa született az új férje a nevére vette a fiúkat is, úgy egyeztek, hogy majd elmondják később, ki az apja, és ennek addig még nem látták szükségét. Zazsinak meg kellett ígérnie, hogy megbeszélik otthon a dolgot, és megszervezi a találkozót, de közben az asszonyokkal is megígértette, hogy otthon nem pletykálnak erről. Ahhoz képest, hogy az utóbbi ígéretekben nem nagyon hitt, sosem hallotta vissza a dolgot a faluban - szerintem mindenkinek volt mit titkolnia a tábor után, úgyhogy a pletyka-lavina elindításával mindenki csak veszített volna. Október végére Zsazsi megszervezte az első találkozót, majd a fia ment magától is, bár inkább csak amolyan udvariasságból, nem szeretett a fővárosba utazni, az apja mindenhova elhurcolta, és ez neki nem tetszett. Ellenben Zsuzsának igen, hamar rácsimpaszkodott a nagylelkű keresztapura, a főiskola alatt hozzá is költözött, egy ideig még a fiúja (na, ezt sem mondja ma senki, még leírni is fura) is ott lakhatott. - Na, akkor itt most állj! Adnom kell valami nevet a volt férjnek, nem nevezhetem folyton így: volt férj, de a valódi nevén sem, legyen Endre, ez jó lesz, Zsazsi ennek örülni fog. - Endre és keresztlánya között a nagy szerelem addig tartott, amíg a férfi vissza nem költözött ide a városba (vidékre:-), családi kötődései miatt, nosztalgiából vagy mert itt tudtak a nagyok megint szerepet osztani neki. Most, hogy végre számomra is kiderült, ki ő, az utóbbira szavazok, nem ismerem közelebről, de már volt szerencsém hozzá. Van egy emlékem róla, amit baráti körben már elmeséltem egyszer, persze ott is név nélkül, nem történet, csak egy mély benyomás, majd leírom.
Zsuzsának így már nem volt olyan vonzó társaság az ajándékba kapott keresztapa, aztán férjhez ment, és amikor nagy dirrel-durral elköltözött otthonról, Endre előtt is elhordta az anyját mindennek, így vele meg emiatt veszett össze. Zsazsi a balatoni találkozás után bármiben számíthatott a volt férjére, még anyagiakbpn is, ha úgy esett. Segítségét először a gyerekei ügyeinek intézéséhez kérte, de aztán olyan magától értetődő lett a kacsolatuk, hogy amikor az öregek halála után Endre eladta a budapesti házat, és úgy tervezte a fiának ad belőle egy jelentősebb összeget, Zsazsi tanácsára inkább vettek közösen egy lakást Pesten - ami így a két gyereké lett fele-fele -, de a haszonélvezetet megtartották. Most is megvan, barátném szerint ez volt élete egyik legjobb dobása, és megígérte, hogy majd még mesél. Erre számítottam is.
Zsazsit hallgatva az jutott eszembe, amit az egyik barátnőm kérdezett a múltkor: észrevettem-e, hogy az életem egy kész szappanopera. Ha csak a sajátomat nézném, nem tűnne fel, de nekem az övé az, neki meg persze az enyém, a szálak összefutnak, összebogozódnak... Úgyhogy helyesbítek, az életünk egy szappanopera, naná, hogy az!

Megsütöttem a kiflit, pont úgy, ahogy Zsazsi sütötte a pékségben, aztán variáltam rajta egy kicsit, a képen az utóbbi látszik. Recept lentebb.
Ja, és még valami, az édes tészta: ez sem egy nagy kaland, egy nagyjából öt cm magas, tojássárgájától sárga, nem túl édes, kelt tészta a tetején ropogósra sült édes morzsával. Egy erős leves mellé melegen nagyon finom. Gyerekkoromban így ettem a szigorúan a közepéből vágott szeletet: leszedtem a barnára süt alját, gyorsan megettem, mert ez volt a legkevésbé kívánatos része, aztán jött a közepe, egészen ki kellett enni a tészta ropogós tetejéig, aztán némi hatásszünet és gyönyörködés után jöhetett a cukros, ropogós teteje. Ma tuti, hogy a sarkát, de legalábbis a szélét enném, és azt sem bánnám, ha nem lenne közepe.
   
Zsazsi kiflije lentebb.

Kalácsony

    
Jól elmaradtam az írással, sok volt mostanság a fennforgás minálunk: karácsony-várás, karácsonyi nagy sütés-bevállalás, munkahelyváltás, és történnek a dolgok, anélkül, hogy történtetném őket, szóval benne vagyok a leves közepében, amit mások kavargatnak bőszen, vigyorogva ...
Rébuszokban beszélek, engem is utolért az üldözési mánia, és ha utolért, akkor el is kapott.  :-)
Nem érdekel.
Ma egész nap sütöttem, bevállaltam néhány rendelést a karácsonyi kalácsomra, két napra összesen tizenkilencet (kétszer ennyi is beleférne a két napba, de hát elsőre ennek is kell örülni), egy ma megrepedt, úgyhogy így első nap mindjárt lett belőle húsz, meg kell még igazi bejgli is 2-2 diós és mákos, és a véradást most lekéstem, hát társadalmi szerepvállalásként sütök pozsonyi kiflit azoknak, akinek más nem süt...
Hétkor keltem, felmostam magam, fél nyolckor indult a dagasztás, és kilenc szép kalács elkészültével fél egykor már újra rendben volt a konyha. Ekkor jutott eszembe, hogy még se nem ettem, se nem ittam. Hagynom kellene a francba az egészet, itthon maradni, és csak sütni... 
    
Szóval, a kalácsony:
Nem variálok, mindig a Horváth Ilona féle bejglit sütöm, mert az finom, bár a tölteléket nem úgy csinálom. Persze az egész család szeretne belőle, így dupla adagot készítettem minden évben, és mivel a szépeket visszük ide-oda karácsonykor, hazaérve nekünk csak a repedt, a csálé, meg a vége jutott. Megelégeltem. A recept maradt, mert mint mondtam, finom, de a forma változott. Így született a karácsonyi kalács: a kalácsony. Egy adag tésztából két 22 cm-es kerek kalács lesz, négy-négy réteg tészta között három-három réteg töltelék. A tészta itt.
    
Azért a kalácsony nem minden előzmény nélkül való: indul nemsokára a humán büfé.
A töltelék és a variálás lentebb.
    

Vége a játéknak!

Luca napján nem szabad dolgozni, és én nem is dolgoztam, legalábbis a munkahelyen nem. Mindenesetre volt időm itthon szépen becsomagolni az ajándékokat, és ötkor, ahogy ígértem, sorsoltunk három nyertest. Őket:
  
   
  

A két Nyamit egy-egy zacskó instant sütivel és saját - pálinkás aszalt gyümis - szaloncukorral Gabi és Csilla nyerte.
A mázlista Beastie lett, a pálesz (+ süti + szaloncukor) az övé.

GRATULÁLOK!

Szolgálati közlemény: Légyszi, küldjetek nekem nevet és címet a postázáshoz a hekvanc@gmail.com -ra!

Mézes mese

A Konyhatündér leszek oldalon meghirdetett mézeskalács szépségversenyre készítettem ezt a mézes képet. Egy hajóskapitány és türelmes asszonya története mézbe gyúrva. Nézzetek át, és szavazzatok!
  

Folyt. köv.

Folytatom, amíg el nem felejtem a részleteket, Zsazsi nem bírja, ha visszakérdezek.
Gyorsan terjedt a hír a faluban, hogy Zsazsi férje börtönben ül, azt sem nézte senki, hogy nagy pocakkal költözött haza, szájára vette a falu. De ezzel nem foglalkozott, szülei nagy örömet leltek a fiú unokában, így Zsazsi hamar munkába állhatott, a városban pedig nem kérdezte senki, honnan pottyant oda a raktárba. Azért gyakran eszébe jutott rövidke kis házasélete, az otthonuk, az utcák munkába menet, meg a pékség. Amikor megszületett a fia, írt egy levelet az anyósának, de nem kapott választ. Nem is remélte, hogy bármi is megváltozik, de tudatni akarta, hol van, mégiscsak a fiúk felesége, és van egy unokájuk. Már négy hónapos volt a fia, amikor az apósa megjelent náluk, mindenféle ajándékot hozott, kicsit szabadkozott, hogy eddig nem jelentkezett, aztán azt mondta, hogy jobb, ha Zsazsi itt marad vidéken, aztán majd lesz valami. A kapu felé menet a kezébe gyűrt egy köteg pénzt, és megígérte, hogy a fia megkeresi őket, ha kijön, de akkor még fogalma sem volt, mikor is lesz ez. Zsazsi sosem tudta meg, miért kellett ülnie, néha az volt az érzése, hogy a férje sem, valami számára érthetetlen okból mégis tudomásul vette, hogy ez történt vele. Nem neheztelt rá, sem az apósára - anyósával meg nem is volt soha dolga -, csak valami őrületes hiány maradt benne, belemerítették egy új életbe, aztán hirtelen kirántották belőle, mintha meg sem történt volna...
A férje betegen került ki a börtönből, Zsazsinak ezt is az apósa üzente meg, majd megint kérte, hogy várjon. És ő várt, bár akkor már egy kollégája udvarolt neki, sürgette, hogy váljon el, és ígérte, hogy elveszi. Zsazsi ezt otthon el sem mondta, nem akarta tovább bonyolítani a helyzetet, inkább vonatra ült, és felutazott a férjéhez, hogy megkérje, zárják le a közös múltjukat. Alig ismerte meg, a magabiztos, jó kiállású férfi össze volt törve, le volt fogyva, itt-ott már őszült, pedig még csak huszonhét volt. Úgy nézett Zsazsira, mintha az emlékeiben kellett volna kutatnia, ki ez a nő, és szomorúan bólogatott, amikor az apja felajánlotta, hogy elintézi a papírokat. Zsazsi is le volt törve, de csak a vonaton mert sírni. Apósának még mindig voltak összeköttetései - bár Zsazsi nem értette, akkor hol voltak, amikor a fiát lecsukták -, így hamar elváltak. Még egyszer találkozott a férjével, akkor vitte magával a fiát is, aztán jó darabig, egész pontosan '72-ig egyszer sem.
Akkor már régen férjnél volt újra, és volt egy lánya is. Este az üdülő teraszán bagóztak a többi asszonnyal, élvezték, hogy szalmák, meg, hogy egy kicsit kirúgnak a hámból, amikor három - Zsazsi szóhasználatával - illető mászott át a kertésen, hogy cigit kérjenek. A (na ez a másik kedvencem:) palik igencsak be voltak nyomva. Elsőre meg sem ismerték egymást, amikor meg igen, akkor úgy egymás nyakába borultak, mintha mindig is ezt a pillanatot várták volna. Zsazsi azt mondta, hogy ennek meg kellett történnie, mindig érezte, hogy lezáratlan maradt az ő kis diafilmnyi közös életük. Volt pár napjuk, hogy kibeszéljék, amit lehetett, nosztalgiáztak, nevettek, sírtak, de már legalább nem féltek, és nem haragudtak. Zsazsi szerint ők akkor váltak el igazán. A beszélgetéseket meg-megzavarta a társaság, akik a takarodót (ja, ezt nem írtam le: Balaton, tábor, gyerekek, köztük a kilenc éves Zsuzsa is) követően  már menetrendszerűen átmásztak a kerítésen, de főleg az a fiú, aki az első este után meg akart verekedni a volt férjjel, a jelenlegi férjjel (aki akkor nem volt ott), meg különben akárkivel Zsazsiért. Teonak hívták, és eléggé törte a magyart.

Tejlekvár prüccel

   
Tegnap végre megint volt időm Zsazsira. Most már nem erőlködtem a sétával, meginvitáltam egy lélekmelegítő levesre, és a maradék bejgli tésztából készített körtés fügelekváros sajtos csigára.
  
   
A levelekről egészen elfeledkeztem, sokkal jobban izgatott az első férj, úgyhogy kérdeztem.
Szóval, '57-ben ment férjhez egy falubeli fiúhoz, akit az esküvő előttig csak távolról ismert, mert bár a rokonsága akkor is itt lakott, a fiú már jópár éve Budapesten élt a szüleivel. Zsazsinak homályos volt, a szülők hol és mikor beszéltek össze, mert a lánykérés előtt csak egyszer volt náluk a majdani férje a szülőkkel, már akkor is célirányosan, egyfajta ajánlattal. Ő épp csak 18 volt, de az utcában már minden korabeli lány elkelt, és különben is, csak kérték, nem kérdezték. Minden olyan magától értetődő volt, nem is tiltakozott, csak sodortatta magát, meg különben is, olyan szép férfi volt a vőlegénye, magas, sötét hajú, és ehhez a világos barnás-zöldes szem ... Még most is igen fess ember. Aha!
Aznap, amikor költözött - egy kisebb bőrönddel, egy ládával és egy kosárral vonaton -, az apósa vezetésével két fiú felcipelt mindenféle élelmiszert, és egy rend ágyneműt, aztán elköszöntek, és otthagyták őket a berendezett lakásban. Mindketten nagyon féltek attól, mi lesz, de nem féltek ezt elmondani, így aztán elég gyorsan megtalálták a közös hangot. Zsazsi mesélte, hogy hónapokig ki sem tette a lábát a lakásból, összeírta, mire van szükségük, és mindig volt, kit felugrasszon az apósa a holmival. Kora reggeltől estig egyedül kuksolt a lakásban, a város ismeretlen volt, a szomszédokkal nemigen találkozott, a férje munka után gyakran még kimaradt, és ő egy idő után kezdett elfásulni. Aztán ezt végre elpanaszolta, és a férje elkezdett neki újságokat hozni, aztán könyveket, mindenfélét, amit talált. Ez egy ideig egészen lekötötte, belemerült az olvasmányaiba, kimásolta a szép gondolatokat, melléjük írta a sajátjait, egész kis gyűjteménye lett bölcsességekből. Aztán egy nap volt valami kiabálás a házban, a konyha ablakából hallgatta a veszekedést, egy férfit többen megvertek, két nő hangosan sírt. Körbenézett, látta, hogy sokan lesik a lakásból, mi történik odakint, de senki sem dugta ki az orrát az ajtó mögül. Nem nagyon értette, mi történik, figyelte, ahogy elcsendesedik az udvar, és lassan mindenki visszahúzódik a csigaházába. Zsazsinak több se kellett, másnap reggel összeszedte magát, és körbejárt a környéken. Nézelődött, benézett a kapukon, nézte az üzleteket, az embereket, és látta, hogy az ajtó mögött ő eddig mennyire begubózva élt.
A férje szerint neki nem kellett volna azzal foglalkoznia, ami másokkal történik, kérte, hogy elégedjen meg annyival, hogy nem kell dolgoznia, mert neki jó állása van, az apjának pedig sok barátja, és így segíteni tudja őket, meg ha már úgyis látta, hogyan élnek mások, akkor meg csak örüljön, hogy nekik meg ennyi minden jut. Zsazsi érezte, hogy ez nincs rendben, és nem tudta, mit tehetne. De azért, reggel nyakába vette a várost, minden nap egyre messzebb merészkedett, és már nem érezte magát olyan elveszettnek. Egyszer csak egy pékségben találta magát, elkezdett dolgozni, először csak reggel ment néhány órában, aztán néha váltó lett, akkor ment, ha valaki kimaradt, majd a kenyeres polcok közül kikerült az irodába, onnan meg az iskolapadba. Ha egész napos volt, akkor korán reggel ment a pénztárba, segített kiadni a kenyeret, aztán hátra az irodába, és kora délután már otthon volt. Szabadnapjain tanult, és ha éjszaka volt beugró, akkor műszak után is még épp beért az órákra. A férje nem bánta, hogy dolgozik és tanul, még büszke is volt rá. Egy év telt el a költözés óta, mire kezdte végre otthon érezni magát a városban, és ekkor egy este nem jött haza a férje. Épp csak észrevette, hogy késik, már ott volt, az apósa és egy fiú, hogy elvigyen pár cuccot, mert a fiát letartóztatták. Be sem mehetett hozzá, később se, egyszer ugyan próbálkozott, de apósa megelőzte, ordított vele, hogy ebből maradjon ki, és hazavitette. Még fel sem fogta, mi történt vele, mikor egy nap munka után a lakásban találta anyósát - akivel a gyors esküvő óta egyszer sem találkozott! -, közölte vele, hogy szedje össze a cuccait, és költözzön el, mert a fia egy darabig nem jön haza, és ebben a lakásban neki semmi keresnivalója. Nem volt választása, egy barátnőjéhez költözött, kapott egy szobát egy ággyal, alig volt mit vinnie, még a könyvei is maradtak. Bár azt hitte átmenetileg megoldotta a problémát, hamar kiderült, hogy terhes. Anyósáékat nem hatotta meg a hír, hát tovább dolgozott, befejezte az iskolát, de amikor már az irodában is noszogatták, hogy haza kellene költöznie a szüleihez, akkor beadta a derekát, és vonatra ült. Novemberben született meg a fia, akit a férje három év múlva látott először, amikor a válást intézték.
  
A címet köszönöm Bisztrai Gergelynek.
  
A recept itt:

Vaskarika lepény

  
Hétvégén próbasütést rendeztem, akivel tudtam, megkóstoltattam a karácsonyi kalácsomat, most várom a rendeléseket. Mivel nem csak a végeredmény számított, hanem a folyamat is, mértem mindent - hozzávalókat, arányokat, súlyt, átmérőt, időt -, és közben kerestem a praktikus megoldásokat, számoltam, jegyzeteltem, írtam az ötleteket, és javítottam a hibákat. Ki kellett próbálnom, mennyi tésztát tudok egyszerre bedagasztani, és hogy egyáltalán érdemes-e. Két adaggal elbírtam, de a sütést nem tudom siettetni, ezért tök felesleges mindjárt ekkora adaggal kezdeni, mert utána meg malmozhatok. A kétszeres mennyiségű tészta négy kalácsra elég, de csak kettőt sütöttem, egy dióst és egy mákost, így maradt egy egész adag tésztám. Ezt három részre osztottam, és hogy otthon is legyen látszatja az egész napos munkámnak, sütöttem pozsonyi kiflit. Erről nincs kép, mert rögtön bepakoltuk. A másik két részt lefagyasztottam.
Persze csak három napot tudott szundítani, mert tegnap, ahogy besötétedett, az egész család elkezdett süti után szimatolni. Ezért előkaptam egy adagot, és mivel a diót és a mákot karácsonyig már látni sem akarom, málnás lepény lett belőle. Nagyon finom lett!
És akkor a lényeg.
A tészta a Horváth Ilona féle bejgli recept szerint készült (tulajdonképpen a karácsonyi kalácsom is az, csak más a forma, és ebből készítem a pozsonyi kiflit is), ami az egyik olyan recept, amelyhez mindenáron ragaszkodom.
És most itt az új oldala. Fából vaskarika.
    
Itt a recept:

Nincs süti, de azért gyertek át játszani!

A tegnapi szépséges napsütésen felbuzdulva ma meghívtam Zsazsit a karácsonyi vásárba, sétálni, nézelődni, aztán gondoltam, valahol iszunk egy kávét, és beszélgetünk. Éjjel felébredve az össze-vissza álmodásból  láttam, hogy csillagos az ég, és egyből tudtam, hogy ma ugyan nem lesz mászkálás, mert nem bírom a fázást. Úgyhogy a program lefújva. Azért a levelekbe délelőtt beleolvasgattam. Jobban szeretném, ha Zsazsi mesélne róluk, ezért csak néhányat olvastam el, kíváncsiságból. 
Elsőre azért nyúltam, amire Zsazsi a múltkor rámutatott (amit a temetés előtt kapott), de a mellette lévő boríték annyira meg volt tömve, hogy szinte nyújtózkodott a kezem felé: Engem nyiss ki, engem, engem!
Teo levele volt elöl, írta, hogy költözik, mert új munkája van, és régi lakhelyéről nem tud rendesen beutazni, hogy a könyveit csomagolja, meg hogy ezekben tartja Zsazsi leveleit, aki nagyon hiányzik neki, de közöttük a kapocs elszakíthatatlan, akármilyen messze vannak, meg más életet élnek, hogy így meg úgy a szerelem, meg még néhány ilyen hablaty, persze hosszan kifejtve. Hú, mennyire igyekszem objektív maradni!
Látni szerettem volna Zsazsi arcát, miközben ezt a szöveget olvasta. Elképzeltem, ahogy Teo írja a levelet, sietősen, macskakaparással, tele hibákkal, áthúzásokkal. Belekezd egy gondolatmenetbe, és egy másikkal fejezi be, csapong, kifullad a gondolat a mondat felénél, hadar - ha lehet ezt írni az írásra -, és mindenhova pontpontpontot ír, remélve, hogy Zsazsi azt is érti, amit nem írt le, vagy továbbgondolja maga.
Bevallom elragadott a szöveg, annak ellenére, hogy közben azt gondoltam, mekkora dumagép ez a pasi, mégis úgy lettem volna egy percre a címzett. Tudtam, hogy Zsazsi szerette - ha még nyolc évvel később is olyan eltökélten kereste Riminben -, és Teo kissé zavaros filozofálgatása az érzelmeiről is ezt tükrözte, de számomra érthetetlen volt, hogy lehet, hogy még mindig ilyen messze vannak egymástól, hogy a sorsuk nem gubancolódott jobban össze, hogy nem közeledtek. Egy levélből ez nem is fog kiderülni, fel kell hívnom Zsazsit.
Közben eszembe jutott, hogy még sosem kérdeztem arról, hogy fest Teo. Ahogy visszagondolok, Zsazsi mindig is olyan, hogy is mondjam, formás asszonyság volt. Mindenkit úgy szólított, hogy csillagom, meg drágám (régen én is az előző voltam, ma meg az utóbbi), senki sem beszélt így a faluban, velem legalábbis nem, ez olyan városi duma volt. Nem mintha nekem erről lett volna bármi fogalmam, mármint a városi dumáról, de mégis, volt benne valami, amiről én gyerekként azt gondoltam: modern. Sokáig egyébként azt hittem, hogy boltosnéni, a telt idomokhoz, a magabiztosságához, meg a gurgulázó nevetéséhez ez passzolt a fejemben. Ez vicces, majd szembesítem ezzel. Ha valahogy le akarnám írni, azt mondanám, hogy régen Zsazsi a fiatal Pécsi Ildikóra hasonlított, olyan valódi szépség volt. (Mai hasonlatot nem tudok mondani, az időbeni távolság miatt nem áll rá az agyam.)
Elolvastam Zsazsi válaszát is, mind a hármat. Volt mit írnia: betegség, családi perpatvar, találkozás az első férjjel (Miii!?). Nem jött válasz, írt egy újabb levelet, olyan dorombolós-neheztelőset. Majd négy hónap, két hét, és öt nap múlva (a levélben pontosan könyvelve) egy rövid üzenetben Teot jól elküldte a francba.
Hát ezért volt olyan vastag ez a boríték. És aztán néhány hét múlva - a temetés előtt - csak jött válasz, egy olyan, de olyan levél...
Akkor most felhívom Zsazsit.

Ma nincs süti, de azért gyertek át játszani!

Ezeket lehet nyerni

Ünnepélyesen közzéteszem az itt meghirdetett játék nyereményeit, legalábbis a húzó neveket. A Szurokhoz Luca napig megsütöm a süteményeket, és még egy kis meglepetés is kerül a csomagba. Ha túlfutunk a harmincon, akkor sorsolom a két Nyamit is, szintén sütivel és meglepetéssel. Szóval, ha tetszik a nyeremény, vagy a blogom - a receptek, a képek vagy Zsazsi története -, akkor szeretettel várlak Titeket rendszeres olvasónak.
  

Nincs mese! Játék!

Játékot indítok, egyrészt, mert már szeretnék én is adni, de a karácsony még írtó messze van, másrészt mert számító dög vagyok, és azt remélem, ezzel sikerül rendszeres olvasókat toborozni.
Első körben nem kell mást tenni, mint rendszeres olvasónak jelentkezni a blogon, és hagyni egy megjegyzést ennél a bejegyzésnél. Mivel nem szeretnék igazságtalan lenni eddigi olvasóimmal szemben sem, ezért üzenem: Hagyjatok itt egy bejegyzést, és beveszlek Titeket is a játékba! :-)
Luca napján sorsolok, mert utána beindul a nagyüzemi sütés, a konyha munkahellyé változik, és nem lesz időm - pláne kedvem - effajta bolondságokra (először ezt írtam: boldogságokra, de úgy is jó :-).
Ha addig neadjisten túlfutunk a harminc olvasón, akkor a főnyeremény mellé két alnyereményt is sorsolok. Szóval, ha van kedvetek, adjátok tovább a hírt, és csatlakozzatok!

Akkor a főnyeremény:
1 üveg  (3,75 l) Szurok, vagyis aszalt cseresznyén érlelt pálinka, amit családunk és barátaink örömére készítünk, palackozunk, címkézünk, és fogyasztunk + egy kis süti + egy kis meglepetés.

Alnyeremények:
1 üveg Nyami, vagyis pálinkába áztatott aszalt gyümölcsök mézben + egy kis süti + egy kis meglepetés.

Képeket is teszek fel, de csak majd este. :-)

Farkas és hulla a konyhámban

Elkezdődött a karácsonyra hangolódás, nálam persze szokás szerint már augusztusban azzal a néha-néha átsuhanó aztademesszevanmégkarácsony érzéssel. Most, hogy már az üzletekben is beindult a karácsonyi hajrá, és ma nálunk is elkezdték építeni az adventi vásár bódéit, végre én is megvettem az első apróságokat az ünnepi hangulathoz. A táskáim kezdenek szemeteshez hasonlítani, egyre gyűlnek a jegyzetek és fecnik ajándék és süti ötletekkel meg persze bevásárlólistákkal. Karácsonyra megvannak a tuti biztos receptjeim, de mindig kell valami új a fa alá, amit azért érdemes időben kipróbálni, nehogy aztán beégjek vele. Ennek szellemében tegnap nekiálltam diót pirkálni a karácsonyi (elő)sütéshez.
  
   
Gyermekkori allergiám miatt nem kedvelem túlzottan a diós süteményeket, de azért vannak kivételek. A pirított cukros diót például imádom, a sütőben megpirított diót is nagyon bírom, mondjuk sajt és bor mellé, és a linzerek tetején ropogósra sült tört dió ellen sincs semmi kifogásom. Szóval, csak pirítva legyen.
Ma farkaséhesen és hullafáradtan estem haza. Farkas és hulla a konyhában így együtt nem jelentett túl sok jót, de még sütnöm kellett egy kekszet a teadélutánra, ezért próbáltam koncentrálni. Közben persze valami jó kis kelt tésztára vágytam, és a dió jó ötletet adott, ha már úgyis sütök, miért ne kettőt... Elütöttem az éhségemet egy banánnal, bedagasztottam egy tésztát, és félretettem kelni, aztán begyúrtam egy másikat. Mire kisült három tepsi keksz, és mind a negyvennyolcat megkentem csokival, meg is kelt a tésztám.
Foccaciat sütöttem ismét, mert ez nálunk nagyon bejött. Eszembe jutott, amit itt írtam a diós foccaciáról, amit Olaszországban ettünk a nyáron. Olyan sok diót nem akartam belenyomkodni, ezért gyorsan körbenéztem a hűtőben, mivel lehetne házasítani az ízét, és nagyon jót találtam: brie sajtot daraboltam közé. Egyébként szinte teljesen úgy készült, mint a korábbiak, csak a tésztába 2,5 dl víz helyett 1,5 dl vizet és 1,5 dl kaukázusi kefírt tettem, és a kisült tészta tetejét még jól megkentem olivaolajjal (ez a képen már nem látszik, mert a tészta beszívta).

Máglyás málnarakás, vagy mi

A múltkori beszélgetés után már igazán kiváncsi lettem Zsazsi leveleire. Ma délután felugrottam érte téli lakhelyére, és végre a konyhámban kinyitottuk az első dobozt. Rengeteg levél volt benne, ám végül egyet sem olvastam el, vagyis az elsőbe beleolvastam, de többnyire csak beszélgettünk felettük.
A borítékok egészen meg voltak tömve, ami elsőre elég fura volt. Aztán Zsazsi kiszedett néhányat, és akkor értettem meg a rendszert. Teo levelei voltak borítékostól, és mögéjük csúsztatva Zsazsi levelei. Először furcsálltam, hogy saját leveleiből is van egy példánya, de aztán kapcsoltam, piszkozatok. Volt, amelyik levélnek több változata is ott lapult a borítékban, nem dobta ki egyiket sem. Zavarban voltam, amikor az elsőt a kezembe nyomta, de a kíváncsiságom erősebb volt. Nagyon rövid levél volt, dupla borítékkal, a címzettnél egy ismeretlen asszonynévvel, de falubeli címmel. Amikor felnéztem, Zsazsi egyből mondta: Liszka már nem él. Unokatestvérek voltak, és jó barátnők, egy darabig oda mentek a levelei, még vagy harminc levél. Aztán a többit már ide címezték, bár Zsazsi szerint nehéz volt Teot rávenni, hogy már ide írjon, egy kicsit még hazudnia is kellett. Teo egy darabig úgy tudta, hogy ez a cím egy másik barátnőhöz tartozik, így további 12 levelét szintén duplán csomagolta, a belső borítékon a nagybetűs felirattal:  ZSUZSA ASSZONY RÉSZÉRE, alatta szép dőlt betűkkel: Kérem szépen személyesen átadni. Zsazsi mesélte, hogy Liszka - még mindig nem dereng, ki volt ő - nagyon jót mulatott az üzeneteken, egy darabig faggatta is Zsazsit arról, mi van a levelekben, aztán egyszer azt mondta, nem akar erről többet tudni. Ekkor lett beteg Zsazsi férje - nekem ő mindig ... bácsi volt, a családnevén szólítva, ezért nem írok nevet -, és Liszkát úgy látszik emiatt furdalni kezdte a lelkiismeret. Zsazsit is kérdeztem erről, de azt mondta, soha, egy percig sem volt lelkiismeret-furdalása, ő maga sem értette, miért volt így.
Halványan emlékszem a férjére. Amikor beteg lett, csak feküdt, meg nagy ritkán kiült a gangra, napfürdőzni. Mama kertjéből többször láttam, ahogy ott ül pizsamában, csíkos köntösben, néha kardiban, előrehajolva, csukott szemmel, ölében egy újság. Olvasni sosem láttam, Zsazsi szerint azt csak kapaszkodónak vitte magával, volt botja is, de nem szerette használni.
Aztán már nem ült ki, mama suttogva mondta, hogy már nagyon beteg, és kissé morbid objektivitással hozzátette, hogy egy héten belül meg fog halni. Megállapította, hogy vennie kell egy rendes fekete kendőt, mert olyan kopott a régi, abban már nem lehet temetésre menni, és - ez milyen! - előkészítette a szép, sötét otthonkáját, mégiscsak gyász lesz, ha segíteni kell Zsazsinak, abban megy majd át. Nyár volt, ott nyaraltunk nála, mama minden nap várta a fejleményeket. Ha Zsazsi mondott neki valami újat a kiskapuban, akkor azt rögtön tovább is adta a másik szomszéd felé lent a kertben. Fura volt, hogy arra vártunk, meghaljon a bácsi, még akkor is, ha tudtuk, hogy így lesz. Három napig hevert az otthonka kikészítve az előszobában a régi heverőn, aztán mama egyik reggel abban jött be ébreszteni minket. Suttogva beszélt, mintha valami rendkívüli helyzet állt volna elő, és egy levegővel kiszorította magából a nap forgatókönyvét: ha hívják, akkor átmegy segíteni a szomszédba, ezért a reggeli az asztalon, kész az ebéd is, kirakta a társast a teraszra, meg leterítette a plédeket, ha ott játszanánk, sőt elővett egy régi, műbőr kötéses, üres határidőnaplót is, meg tollakat, ha rajzolni szeretnénk. Teljes együttműködést várt el, mintha nem is a szomszédban lett volna a halott, hanem itt. Fogadok, hogy már egy hete tudta, mit fog főzni, ha eljön ez a nap, sőt biztos voltam benne, hogy végiggondolta a nap összes szükséges mozzanatát. Teljesen átragadt ránk ez az ünnepélyes készenlét, egész nap suttogva játszottunk, még össze se vesztünk. Igaz, egyszer elkezdtünk leskelődni a ház sarkánál, de idegen emberek jöttek-mentek a szomszédban, ezért befutottunk a házba. Addigra már annyit túráztattuk magunkat az eseményeken, hogy nem mertünk kimenni, órákig bent kuksoltunk az ágyon. Mindenesetre fura egy nap volt. Mondanom sem kell, mamát senki sem hívta át segíteni. Délig bírta, kiszedte nekünk az ebédet, aztán átpofátlankodott, és estig csak egyszer jött át megnézni, megvagyunk-e még.
Zsazsi nevetett azon, amit mondtam. Őt nem zavarta, hogy mama ott volt, mert bár jól tudta, hogy csak a kíváncsiság hajtotta át hozzá, de akkor jól jött, hogy valaki már előre átgondolta, ilyenkor mi a teendő. Délután összeszaladt nála a család is, akkor mama a háttérbe húzódott - persze a világért sem hagyta volna ott a műsort -, kávét főzött, széket hozott a belső szobából, zsebkendőt keresett, hamutálat ürített...
Hamar eltemették Zsazsi férjét. Mamának a temetés napja újabb kihívás volt, mert az első eset volt, hogy teljesen egyedül kellett hagyjon minket a házban. Újabb eligazítás várt hát ránk. Bár a temetés csak délután volt, egész napra szólt az ukáz, úgyhogy ismét szépenjátszósdi volt a program. Mama ebéd után elkezdett öltözködni, szertartásosan, egy szép zsebkendő az egyik zsebbe, egy a táskába, egy a másik zsebbe, aztán ismét elmondta a rendszabályokat, kiállt a kiskapuba, és várt. Játszottunk, nem láttuk, mikor ment el, hamar eltelt az idő, még meg is lepődtünk, milyen gyorsan hazaért. Ezzel vége is volt a programnak.
Gondoltam én. Zsazsi mesélte, hogy mama a temetésen a kezébe nyomott egy zsebkendőt, és odasúgta, hogy legalább tegye a szeme elé, ha már nem tud sírni. Nem tudott, játszani meg nem akart, végig a kezében dörzsölgette a zsebkendőt, majd zsebre vágta, és csak napok múlva jutott eszébe, hogy vissza kellene adni. Addigra mama már majdnem összeomlott a gondolattól, hogy talán örökre nélkülöznie kell azt a szép, ünneplős zsepit. Hát igen, mindenkinek voltak veszteségei.
Zsazsi az élükön álló borítékok között rámutatott arra a levélre, amit azon a héten kapott Teotól. Azt mondta, ez volt az első olyan levél, amit nem bontott fel rögtön, ahogy a kezébe került. Napokig hordta a zsebében, mire végre fel tudta nyitni. Nem mintha bűnnek érezte volna, inkább csak félt elpazarolni az érzéseket, amiket a levél szállít. 
  
Hát egy szuszra ennyi fért bele a délutánba, és még a nyalánkság, aminek a receptjét Zsazsi végre elárulta nekem. Az emlékeimben azért extrább volt. Aztán annyit bénáztam a fényképezéssel, hogy egészen elment a kedvem ettől az édességtől. Ám most újra belekanalazva, egész tűrhető, de valami hiányzik belőle, már tudom, elfelejtettem a rumot, hát persze. A savanykás málna, a méz, a puha piskóta és a habcsók, azért tényleg egész jó így együtt. Lehet, hogy nyáron, friss málnával újra megpróbálom.
  
Itt a recept:

Hekvanc a facebookon + tekert sajtos muffin

Rövid unszolásra, vagy nem is, inkább csak a Micsoda! Nincs fent a blog a facebookon?! csodálkozásra reagálva vettem a lapot, regisztráltam, és eztán igyekszem majd ott is jelen lenni. Szóval (kedvenc szavam), arra biztatlak Titeket, hogy nyomjatok egy tetszik-et, ha tetszik, vagy írjátok le a véleményeteket a hekvancról.
Mivel ilyen sovány bejegyzést nem szívesen írtam volna, ezért itt van egy tartalék recept. Őszintén megvallva, nem vagyok oda a sajtos pogácsákért. Mit nem csípek benne? Hát pont a lényeget, a tetején barnára sült olvadt sajtot. Azért megeszem, ha úgy van, és... ez a tekercs a tetején megpirult sajt ellenére is jó. Nézzétek a belsejét!
    
  
A recept:

Cantuccini

Tegnap voltunk a temetőben, és bár onnan fentről elég nagy kerülő, mégis elindultam Zsazsihoz. Gondoltam, hogy esetleg fel akar menni még egyszer ő is, akkor felviszem, vagy valami. Amikor odaértem a hídra, már láttam, hogy egy idegen kocsi áll a háza előtt, ezért fel sem kanyarodtam a házhoz, megfordultam, és hazamentem. Ha legalább lett volna nálam kulcs, akkor a házban is ténfereghettem volna, amíg elmennek a vendégek, de ott meg szétfagytam volna, meg amúgy is, mit csinálnék ott, most már minden üres, még a konyha is. Hazaúton végig azon mérgelődtem, miért nem hívtam fel, mielőtt csak úgy beállítok hozzá, aztán hazaértem, és felhívtam. Már egyedül volt, kérte, ha van időm, ugorjak ki hozzá. Jó, nem? Mentem.
   

  
Otthonról indulva rá tudtam készülni a látogatásra, így vittem neki cantuccinit a reggeli kávéhoz, mert bár hallottam, és olvastam, hogy édes borba illik mártogatni, épp egy ilyen keksz csomagolásán láttam kávé mellé kínálva. És tényleg jó kávéhoz, kakaóhoz, teához, még forraltborhoz is. Ez a kétszersült süti végülis jól illett ehhez a kétszer indult látogatáshoz is.
  

  
Itt a recept:
  

Tök jó fej kekszek

Rengeteg képet és blogot böngésztem át, hogy valami egyszerű, gyors, de látványos sütit találjak erre a napra. Végül begyúrtam egy könnyű, mandulás kekszet, a felének arcot vágtam - ez volt a legmacerásabb része, és nem lett két egyforma -, majd kettőt-kettőt összeragasztottam csokival.

   
  
Itt a recept:

Hagymás-csilis sütőtökkrém

A maradék fél sütőtökből készítettem ezt a piritóssal előételnek vagy akár vacsorának is beillő fogást, bár szerintem még egy hidegtálon is jól mutatna. Felvéve a tegnapi fonalat, ez egy hagymás-csilis sütőtökkrém, amit egy kis zselatinnal tettem formázhatóvá. Ha ez utóbbi nem szempont, akkor a zselatin elhagyható, a jól behűtött krém így is isteni, főleg piritóssal és néhány lilahagyma karikával.
   
    
Itt a recept:


Sütőtökös mártogató, és a többiek

  
Valamit kezdenem kell ezzel a sok apró krumplival, amit hosszan tárolni nem lehet, pucolni nem nagy öröm, de sajnálnám elherdálni. Szerencsére a fele szinte újkrumpli, a szivacs durva felével csaknem az összes héja ledörzsölhető, de a többi is szép egészséges, úgyhogy egy alapos mosás után a héjában sütést választottam. A krumplik tényleg olyan aprók voltak, hogy a fele egészben maradt, és a többit is 2-3 részre kellett vágni. Feldaraboltam hozzá két szép céklát, mindkét zöldséget néhány perc alatt előfőztem, aztán egy serpenyőben sóval, borssal és egy kis őrölt köménnyel (a fiúk miatt nem lehet köménymagot használni, ezért ezt is úgy kellett belecsempészni) fűszerezve vajon átsütöttem. Ahogy gombhoz a kabátot, úgy választottam ki reggel a kész köret-ötlethez a húst, és mellé ezt a jó kis mártást. A mártás-mártogató receptje lent olvasható. A képen nem sok látszik belőle (bal oldalt alul), mert a cékla-krumpli párosítás színei elvonták a figyelmemet.
  

Pálinkás jó reggelt!

Még egy keksz, tényleg utoljára, felnőtteknek. Amikor megsütöttem az aszalt gyümölcsös kekszet, felmerült, hogy talán az ágyas pálinkákból megmaradt gyümölcsöt is felhasználhatnám ebbe a sütibe. Gyümölcskenyeret gyakran sütök vele - ez nálunk a pálinkás süti -, de nem voltam biztos, hogy itt is működni fog. Pedig de. Mivel a tésztába a gyümölccsel együtt pálinka is került, ezért egy kissé szárazabb, és kevésbé omlós keksz lett belőle, úgyhogy rögtön meg is töltöttem. Egy óra alatt megpuhult a süti, és isteni jó pálinkás, gyümölcsös illata lett.
  
  
Munkába menet azért nem ajánlom ezt reggelizni, és a gyerek se ezt vigye tízóraira, de közös kinti munka, vagy kirándulás - esetleg disznóvágás (a fiúk ilyenkor mindig a sütit keresik) - reggelére szerintem pont ez kell indítónak. Meg az, amit hozzá töltünk.
Persze esti láblógatáshoz se rossz.

Itt a hétvégi tartalék, csak meg kell tölteni:
  
  
És itt a recept:

Narcissus kenyérke

Szinte ugyanazt a tésztát gyúrtam be, amelyikből a csupahéj kenyérkét sütöttem, csak 1 evőkanál olajjal kevesebbet tettem bele - épp ezért nem írom le újra a receptet. A tésztát négy részre osztottam, kinyújtottam, megraktam fokhagymás olivaolajban elrakott szárított paradicsommal, és bagettet formáztam belőle. Negyven perc kelesztés után 220 fokon megsütöttem.

Aszalt gyümölcsös, kukoricapelyhes keksz

Megsütöttem a tegnapi keksz aszalt gyümölcsös változatát. Írtó jó lett. Nem is fűznék hozzá egyebet.
   
   
Aszalt gyümölcsös, kukoricapelyhes keksz

15 dkg kukoricapehely zacskóban sodrófával vagy klopfolóval apróra törve vagy aprítógépben megőrölve
10 dkg finomliszt
10 dkg aszalt gyümölcs (itt vörös áfonya és körte)
5 dkg cukor
2 evőkanál méz
1 csipet só
15 dkg vaj
1 tojás

Ugyanúgy készítettem, mint a mandulás kukoricapelyhes reggeli kekszet. 32 db lett belőle.

Mandulás-kukoricapelyhes reggeli keksz

Itthon általában nem reggelizünk. Kávéval, kakaóval indul a nap, néha mégis hiányzik hozzá valami, mondjuk egy szelet fonott kalács, vagy egy pogi. A bolti reggeli kekszek kiváltására sütöttem meg ezt a mandulás, kukoricapelyhes ropogós finomságot, és nekünk nagyon bejött. Este sütöttem, reggelire nem sok maradt, ma készíthetek még egy adagot.
   
   
Itt a recept:
   

Farkaséheseknek vagy éhes farkasoknak - sült kacsacomb velesült zöldségekkel és részeges káposztával

  
Ahogy megjött a hideg, hazaköltöztem, mert már nagyon fáztam a házban, fűtés nincs, úgyhogy vége az ajándék magánynak. Pedig úgy terveztem, hogy még egy hetet kibírok, de egyre csak alkudozom magammal. Az egész napomat a konyhában töltöttem, sütöttem, hogy jó meleg legyen, de a második hideg nap után feladtam a harcot, és hazapucoltam. Még mielőtt megígérhettem volna Zsazsinak, hogy majd leugrom párszor a télen, kiderült, hogy őt is beköltözteti a lánya, és csak akkor jön vissza, ha már nem kell annyit fűteni. Na, egyből felvillanyozódtam, bár elég messze fogunk lakni egymástól, de legalább egy városban. Szóval, amíg még otthon lesz, kiugrom hozzá egy párszor, aztán majd meglátjuk.
Szombaton összeszedtem a maradék mogyorót, mindent jól bezártam, leengedtem a redőnyöket - már azt, amelyik működött -, bepakoltam mindent az autóba, és a végén hagytam magamnak egy kis időt még a konyhában nosztalgiázni. Este a száz réteg takaró alól nézelődtem ki az ablakon. Az utca túloldalán, ahol már nincsenek házak, és az út tovább vezet a fenyves felé, foghíjasan ugyan, de még áll a régi jegenyesor. A lomjuk már félig lehullott, így látni lehet a dombot, mögötte meg a fenyves sziluettjét. Emlékszem, hogy a dunyha alatt fekve gyakran képzeltük el - volt, hogy a régi filmek hatása alatt fekete-fehérben -, hogy egy egész farkasfalka rohan le a dombon, mi meg menekülünk be a házba, persze mindenki időben beér, csiszre, de tényleg, komolyan. :-) Akkor ez is elég volt ahhoz, hogy elalvás előtt az izgalom megpörgesse a szívünket, aztán a ház és az ágy biztonságában már nyugodtan aludjunk el. Itthon a fiúkat hallgatva meg kellett állapítanom, hogy a farkas, az farkas, ők is előle, előlük menekülnek fel a teraszra, és verik vissza a támadást képzeletbeli kardjukkal. Van valami megnyugtató ebben a folytonosságban, abban, hogy saját tudattalanunk birtokolja a kollektív tudattalant. Ez összeköt.
Szóval az utolsó éjszaka, majd a fél nap olyan volt, mint egy túl édes, sűrített emlék-konzerv, kinyitottam, meg kellett enni, meg is feküdte a lelkemet. Zsazsi is felpakolt mindenfélével, hazahoztam a dobozait is, megengedte, hogy átnézegessem őket, de most még halogatom. Visszazökkenve a valóságba, az édes után sósra vágytam, valami tutira, ezért tegnap kacsát sütöttem, és hozzá részeges káposztát. Ennek mindig sikere van.
Mindjárt dél. Farkas éhes vagyok.
  
(A fenti képet manipuláltam. Nem hagyhattam ki.)
   
  
Itt a recept:

Csupahéj kenyér


Limara felhívásához csatlakozva én is megsütöttem a magam kenyerét, meg még egyet. A lenti tésztából két, 20 cm átmérőjű, vastag, ropogós héjú kenyérke lett.

Cápaharcsafilé spenóttal, tésztába takarózva

Ezt a halas tésztát harmadszor készítettem el. Nem különösebben kedvelem a cápaharcsa filét, de rendesen fűszerezve azért előfordul a konyhámban. A spenótos változatot egyszer a neten találtam, betakargatni már saját ötlet volt, és nagy sikere lett. A tészta díszítését már az első alkalommal kitaláltam, és azóta sem tettem lejjebb a mércét, a maradék tészta erre pont elég.

            
             
És a recept:
  

Málna- és borzselés piskótatallér

Névnapomra kaptam egy szép nagy habzsákot. Kifogásból kifogytam, viszont a sütéshez volt itthon minden hozzávaló, úgyhogy nekiálltam egy újabb adag babapiskótának, hogy piskótatallért készíthessek. Így sikerült:
   

    

Zelleres keksz

Nagyon szeretem a zellert. Főleg párolva, köretként, más zöldségekkel vagy csak magában, krémlevesként vagy egyszerűen csak a húslevesből kihalászva. A tuti befutó nálam a zelleres-tejszínes tészta, meg ez a keksz, amit a végtelenségig lehet variálni, és ezerféleképpen lehet az asztalra tenni. Vigyázat, zeller ízű!
  
    
Lentebb a recept, de ide előbb leírom, mit lehet vele kezdeni:
  

Répás-körtés lepény

Még az előző hétvégén felszedtük otthon a kertből a répát, a zöldséget és a krumplit. Ilyenkor mindig megsajnálom a túl apró krumplikat és répákat, meg azokat, amikbe véletlenül beleszaladt az ásó. Szóval megmentek egy csomó macerás zöldséget, aztán a konyhában szembesülök azzal, hogy ezeket nem lehet túl soká tárolni, rövid idő alatt fel kell dolgozni, viszont kétszer annyi idő megpucolni. Most már muszáj volt valamit kezdeni a répával, mert különben hiábavaló volt a mentőakció, és azzal a néhány kavicsos körtével is, ami a párkányon érett be, de így önmagában evésre nem volt alkalmas.
  
   
Szerencsére van kit tömjek a főztömmel, családomban vagy baráti körben pedig ragantáltan elfogy minden sütemény. Van egy almás sütim, amit valamikor bögrésnek tanultam, de ma már csak érzésre sütöm, gondoltam, megpróbálkozom azzal, persze alma helyett körtével és répával. Bejött, ugyanolyan nehéz, viszonylag tömör, nedves tészta lett belőle. A gyerekek a nekik körtelepénynek reklámozott süti közepét ették, mi pedig a megpirult széleket.
   

Túróspite keksz - nem, nem az

Elég alattomos ez a méz illat. Reggel éhesen a konyhában támolyogva rendesen kóválygott tőle a fejem, alaposan ki kellett szellőztetnem, mielőtt bárminek is nekiláttam volna. Citromra vágytam, vagy valami más erős, de fanyar illatra, nagyon és gyorsan. Méz illat! Söprés!
A keksz témát nem akarom még elengedni, ezért miközben három citrom lereszelt héjával és kettő levével levertem érzékelőszerveim lázadását, kitaláltam, hogy citromos kekszet fogok sütni. De nem azt sütöttem.

   
Nem akartam újra a sütipecséttel próbálkozni, gondoltam, körbenézek, mivel lehetne a kekszet feldobni, de már az első dobozban ráleltem a megoldásra: a rövides kristálypohár talpa tökéletes volt a keksz mintázására. Kis gombócokat gyúrtam a tésztából, a pohárka talpával erősen kilapítottam, aztán fejreállítottam, és kivágtam vele a kekszet, így rögtön le is esett róla a felesleg. A süti nem lett citrom ízű, melegen semmilyen ízű volt, hidegen pedig túróspite ízű: a sok citromhéj és vaj együtt, na meg a linzertészta határozottan a túróspite érzést nyújtja. Nevezhettem volna hamis túróspite keksznek is. De mihez képest hamis?
  
Itt a recept:
  

Mézes keksz

Na, ezt sem gondoltam volna, hogy most meg elkezdek keresgélni saját régebbi bejegyzéseim között, hogy meg ne hazudtoljam önmagam, - papíron nincs meg semmi, fejben pláne -, úgyhogy ez van. Bár anyu tudja fejből a csillagsüti receptet, és lehet, hogy gyorsabb lenne egyszerűen rácsörögni, de így a biztos.
    
  
A már bevált keksz tészta arányait használtam, és elsőre nem akartam nagyot változtatni az eredeti recepten. Mézzel el vagyok látva, a cukor egy részét arra cseréltem, és a liszttel is variáltam egy kicsit. Nem akartam mézeskalácsot sütni, csak mézes kekszet, ezért nem tettem bele sem fahéjat, sem szegfűszeget, sem egyéb mézeskalács fűszert. Így viszont nagyon érdekes, tömény méz illata lett a tésztának. Kóstoltuk melegen is, de kihűlve jobb. Az eredmény szinte bolti, de tényleg, és emiatt most kissé elbizonytalanodtam. De ez legalább mézes keksz, nem csak méz ízű.
   
Sütipecsétek itt: http://kezmuveskeramia.hu/
És itt a recept:
     

Hüp-hüp-hüp...

Minden látogatásom során megállapítom, hogy Zsazsi bizony tüntet a cukros babapiskóta ellen, amit már egy jó ideje megvettem, hátha beavat a nálunk nyalánkságnak nevezett édesség receptjébe. A csomag még mindig ott áll a kredenc szélén, és azt is el tudom képzelni - próbáltam, ment -, hogy Zsazsi néha direkt-véletlenül leveri. Utálja. Csak lekaptam a polcról az üzletben, nem válogattam, mert nem volt mit összehasonlítani (vagy talán csak az árat), mindegyik egyformán agyoncukrozott pálcika alakú száraz süti volt. Aztán nemrég az Auchanban kaptam egy magyar babapiskótát,- rózsaszín, szívecskés csomagolásban. Hogy itt megmutathassam, melyik sütiről van szó, majdnem egy órát keresgéltem az interneten. Először a hazai termékek között a babapiskóta szóra - semmi, aztán a képek között babapiskóta, babapiskóta termék... szóra - semmi, majd gondoltam egyet, és a rózsaszín képek között "babapiskóta termék" szavakra keresve végre megtaláltam (íme), de gyártót még mindig nem tudom. Szóval szerintem ez babapiskóta. Persze befaltam az összeset, még mutatóba sem hagytam, így nézegethettem megint minden nap, ahogy Zsazsinál a kredencen hánykolódik az a múltkori szerzemény. Tegnapig bírtam, inkább nekiláttam sütni.
Az eredmény jobban hasonlít Barbapapára, mint egy babapiskótára, de ez senkit sem zavart, az íze tökéletes.


Sok receptet végignéztem, a legtöbb helyen a szalalkális változatot olvastam, és a barátnőm is erre esküszik, de ódzkodtam tőle. Aztán a Dr. Oetker honlapján (itt) találtam egy babapiskóta alapreceptet, ami annyira egyszerű volt, hogy meg kellett próbálnom. Semmi extra összetevő, csak 4 tojás, 120 g cukor, 120 g liszt. Villanysütőben 200 fokon 10-12 percig sütöttem (figyelni kell), 45 darab lett belőle. Nem volt türelmem megvárni, amíg szép lassan kiszáradnak, ezért egy tepsibe visszarakva betoltam őket a még meleg sütőbe, és az ajtót résnyire nyitva hagyva, szárítottam ki a sütiket. Szerintem ez is babapiskóta.

Füge, füge, füge

A hétvége kerti munkával telt (otthon), és rengeteg gyümölcs feldolgozásával. Kaptunk egy óriás adag fügét is, csak segíteni kellett összeszedni, aztán persze rögtön fel kellett dolgozni. Az egész család szereti, ettük is rendesen, már csak mutatóba maradt néhány szem, de készítettem egy jó adag aszalt gyümölcsöt is, aminek egy részét már bele is potyogtattam pálinkába. Nem aszaltam teljesen ropira, rugalmasak a szeletek, és az ízük is megmaradt. Ízben és színben is veri a bolti aszalékot.
           
    
Aztán füge (3,5 kg) és füge-körte (2,5 kg - 1 kg) lekvárt főztem. Nem volt időm kísérletezni, ezért rövid programra állítottam magam, aprítottam, főztem, és igen, befőzőcukrot is használtam, meg még cukrot és még egy kis citromsavat. Tudom, tudom, majd legközelebb már nem, de ennyi megalkuvás kellett ahhoz, hogy legalább egy kis alvás beleférjen a hétvégémbe. Anyu is főzött egy adag fügelekvárt, de befőzőcukor nélkül, ugyanazzal a cukor-gyümölcs (1:4) aránnyal, mint én, és nem érezhető a különbség, csak az tovább tartott, és az enyémben most van egy kis szőlőcukor meg szorbinsav, meg még egy kis pektin, ami azért nem olyan ijesztő.
Mindenesetre isteni lett az eredmény, a körtés változatnak birshez hasonlít az íze, nagyon könnyű lett. Piritóssal fantasztikus.
    

Minek magyarázkodom már megint?

Nem szeretném nagyon magyarázni a bizonyítványomat, van, hogy írok nagy hülyeségeket, és ilyenkor az sem számít, hogy csak kevesen tudják, ki írja a blogot, az ismerős és ismeretlen olvasó előtt ugyanúgy égek. Szóval akinek ez most értelmetlen hablaty, az előtt nincs mit magyarázkodnom, ezért ezen nem is rágódom tovább, inkább leírom a krumplimentő akciómat.
A szüreti vendégség után felmértem, mi maradt az ebédből, és megállapítottam, hogy a joghurtos, snidlinges krumplipüréből (2 kg krumpli, 2 nagy doboz natúr joghurt, snidling, só, bors, cukor) nem sok fogyott. Egy részével begyúrtam egy adag pogácsát, aztán a maradék masszából ma is sütöttem egy adagot, és nagyon fogy.
       
   
Itt a recept:
  

Fokhagyma virág

Vasárnap döbbentem rá, hogy az a kence, amit az olivás rúdhoz az aprítógépben készítek, tökéletes szendvicskrém, így azt reggeliztünk Zsazsival. Pedig elsőre csak annyit tettem, hogy a kávé mellé beletunkoltam egy darab kenyeret, mert éhen akartam halni. Igen, reggel egy hosszú kávéval kezdek, aztán úgy nyolc és tíz között valamikor - nem csak tőlem függ, hogy mikor - Zsazsinál megiszom a kotyogós feketét, és általában csak ebédelek. Bár, amióta Zsazsi beszélgetéseink tartalmával üzletel, egyre többször eszem vele én is valamit a kávéhoz. Jöttek hozzá az unokák, ezért nem nyújtottuk hosszúra a beszélgetést, viszont így maradt időm pótolni egy régi elmaradásomat, a padlás látogatást.
Voltam már fent, csak épp pont abban a ronda, nyúlós időben, és akkor nem azt az arcát mutatta, ami az emlékeimben fénylett - a szó szoros értelmében -, nem volt más, csak egy sötét, poros, pókhálós padlás. Aztán megint eszembe jutott, amikor családi összefogásban elvittünk-vitettünk szinte mindent a házból, hogy innen nem pakoltam le, de pont ezért inkább szóba se hoztam. Délelőtt azzal indultam neki, hogy, na akkor majd most. Vittem a fényképezőgépet, de egy ideig nem nagyon volt mit fotózni, illetve volt mit, csak nem tudtam jó képeket készíteni.
De aztán egyszercsak megjött a fény, és színekben ugyan nem tobzódó, de hihetetlen kontrasztos képeket készítettem. Ez lett a legszebb:


Mézes fonott kalács, avagy össze-vissza fogok álmodni

Ezen szent pillanatban vettem ki a sütőből a mézes fonott kalácsot, még van egy kis munkám, hát hosszú lesz az este, úgyhogy tutira meg is kóstolom. A tészta ötletét az adta, hogy az új mézes üveget beleállítottam a nagy fél literes bögrébe - mert egyébként mindenhova odaragad, így meg a bögrét és az üveget néha el- és lemosom, és kész -, a régiből meg valahogy ki kellett műteni a maradék beleragadt mézet. Mivel mikróm itt nincs, és egyébként a melegítős ötlet sem ad valódi eredményt, inkább feloldottam egy kis meleg tejjel, és begyúrtam vele ezt a tésztát. Leginkább a tejlevesre emlékeztet az illata, vagy a mézes tejes puliszkára. Ma éjjel össze-vissza fogok álmodni, de vállalom, ennem kell még egy szelet.
   

A sütőben:
  


   
  
És itt a recept:
   

Küecses kalács

Még adós vagyok a küecses kaláccsal. Sajna erről is csak a sötétben tudtam képet készíteni, igazán mindent megpróbáltam, de csak ennyire tellett. Szóval azért küecses, mert a teraszon ilyen a metlaki mintája, vagy legalábbis arra emlékeztetett az első változat, és mivel általában tobzódunk a totál kifordított szójátékokban, íme: kő (így csúfoljuk a padlólapot) - kavics - küecs - küecses, na mindegy, a lényeg, hogy fehér-fekete háromszögek és rombuszok váltogatják egymást a lapokon, egy kicsit erre emlékeztetettt a kalács teteje.
A tészta ugyanaz, mint a túrós sütinél (a fele), négy lapot nyújtottam, és felváltva kentem meg szilvalekvárral és túróval. Az utolsó lapot kicsit nagyobbra nyújtottam, cakkosra vagdostam a szélét , majd miután megkentem lekvárral, a csücsköket visszahajtottam a tésztára. A széléről leeső hátomszögeket még rápakoltam a kalács közepére, és 200 fokon megsütötte. Mire lefényképezhettem volna, már fogyott, de még kivehető a minta.
  

Kivételek: ragu, batyu...

Holnap szüret, de már ma összeverődött a kis társaság, amelyik kér inni, meg enni, és kérnek sütit is, holnapra is...
Szóval, amíg kelt a bagett, előkészítettem a pulykaragut, és meghámoztam a cukkiniket - sajna ezeket már hámozni kell, bár még saját kertből hozták a többiek, és szép kicsik, viszont tiszta göcsört mindegyik -, és mire a tészta ment a sütőbe, már üvegesedett a hagyma. A ragu arányait már nem tudom pontosan, mert már hatkor elkezdtünk borozni, és fel sem merült, hogy ez is felkerül majd a blogra, aztán belefogtam a sütésbe, a vacsorát már a többiek keverték készre, és amikor elém tették a deszkára a tányéromat, akkor jutott csak eszembe, hogy kellene fényképezni, és ez meg is látszik a képeken. Lámpafénynél ennél nem vagyok képes többre.
                
            
Aztán elkészült a süti is, mindenki fényképezni akart, és rajtam kívül mindenki fényképezett is. A túrós batyuról végül szinte csak véletlenül készült ez a - többinél alig jobb - kép. A teraszon a búra nélküli kinti lámpa - magyarán a csupasz égő - fényénél, a párkányon álló virágok közé beszorított kendermagos tepsiben szorongó sütikről készült fotónak kissé retro hangulata lett.
                       
            
Még van némi motoszkálás, de már mindenki megtalálta a helyét, holnap azért mégiscsak dolgozni kell.
A recept lent:

Rimini még egyszer - csak a teljesség kedvéért

Nem tudok mindent egyszerre leírni abból, amit Zsazsi mesél, ennek részben az az oka, hogy időhiánnyal küzdöm, másrészt néha fáziskésésben vagyok az összefüggések megértését illetően, nem mindig áll össze a kép elsőre, és Zsazsi sem könnyíti meg a dolgom, talán néha még mulat is ezen. Még mielőtt valaki felhorkanna - ez milyen szó!: hork-hork, olyan, mint a morfondírozom: morfondír-morfondír -, hogy személyiségi jogok, meg minden: tudja, hogy írok róla, nem bánja, magyaráztam, hogy ez mit jelent, erre azt mondta, csak öreg, nem hülye, megértette, és szerinte senkit sem érdekel az, amiket itt róla összeírogatok (!), egy csomóan már nem is élnek, aki meg él, az csak a rendes Zsazsit ismeri. Egyszer belenézett a blogba, de csak a vállát vonogatta, hogy szerinte szép, de ő ehhez nem ért, és kinevetett, hogy csak hárman (most már négyen) olvassák, amiket összeírok. Megegyeztünk, hogy csere-bere fogadom, neki jár mindenből, amit sütök. Örült, mert jó üzletett kötött, de szerintem én jobban jártam.
Tele vagyok kérdésekkel, de Zsazsiban ennél még nagyobb a vágy, hogy végre valakinek mesélhessen, ezért meg sem kellett kérdezzem, véletlen-e, hogy épp egy rimini szálloda szalvétáját őrizgeti, ahogy felemeltem a kőről, már mesélt is.
Igen, Riminibe azért ment a busz, mert Zsazsi útközben többször elejtette, hogy az micsoda üdülőhely, persze hátsó szándékoktól nem mentesen. Akkoriban Teo ott dolgozott, és Zsazsi azt képzelte, talán megtalálja a kint töltött néhány nap alatt. - Na, erről beszéltem, csak így: Teo, a többit rakjam össze. - Délelőtt értek a városba, ahol már várta őket valakinek a valakije, leszervezték a szállást, aztán ebéd után a társaság egy része kidőlt, a másik fele meg belegázolt az Adriába. Zsazsi is aludt egyet, aztán le akart lépni, hátha megtalálja valahol a sirályos szállodát - ahonnan egyszer kapott egy levelet szalvétára írva -, de még a recepción összefutott a fürdőzésből visszatérő kirándulókkal, így kénytelen volt feladni a terveit. Este buli volt, másnap délelőtt józanodás, aztán városnézés, ebéd, és végre szabadprogram, de hiába bolyongott, a sirályos szállodát nem találta. Estére feladta, és taxival visszaindult a szállásra, hogy éppen beessen a vacsorára. Elsírta magát a kocsiban, és a kedves, fiatal taxis olaszul próbálta vígasztalni. Zsazsi erre toll és papír után kezdett kotorászni a táskájában, és minden tudományát összeszedve rajzolt egy sirályt, és kézzel-lábbal hadonászva próbálta elmagyarázni, hogy egy hotelt keres. A taxis vigyorogva magyarázni kezdett, de ebből Zsazsi egy szót sem értett, erre kivett egy térképet a kesztyűtartóból, és megmutatta, hol a szálloda, elég messze, közben ajánlgatta, hogy elviszi oda. Zsazsi az órájára nézett, és úgy gondolta, ennyi izgalom mára elég volt, megköszönte az útbaigazítást, és kiszállt a kocsiból, de a taxis utána kiabált, és kinyújtotta neki a térképet, mégegyszer megmutatta a helyet, és elhajtott.
Vacsoránál megtudta, hogy másnap délután indul vissza a busz, a társaság ez este kicsit szolídabban bulizott, másnap délelőttre még egy kis fürdést terveztek. Zsazsi első volt a reggelinél, a kávé közben felírta Teo nevét egy papírra, berakta a cuccait a buszba, és lelépett. Taxival is elég messze volt a szálloda, nagyon szép helyen állt, arrafelé alig volt forgalom. A szálloda láttán elbizonytalanodott, jó helyre jött-e, mert sehol még csak nyoma sem volt sirálynak. A recepción kissé bátortalanul azért megpróbált érdeklődni Teo iránt, és úgy tűnt, mégis ez az a hely, mert a hölgy - miután szembesült a nyelvi problémákkal - egyszerűen elővett egy táblázatot a munkabeosztásról, és azon mutatta, hogy Teo bizony csak kettőre jön. Zsazsi megköszönte, kitámolygott az épületből, hogy ne lássák, hogy sír, lejjebb sétált az úton, és leült egy padra. Azon tűnődött, hogy már csaknem 20 éve folyton elkerülik egymást Teoval, szerelmüket barátságnak hazudják, keresik és kerülik egymást, mindent túlélt már a kapcsolatuk, és mégsem tudnak összetalálkozni, pedig mekkora mázli, hogy ő éppen itt van. A recepciós hölgy látva, hogy ott ül magába roskadva, utána jött, és kérdezett tőle valamit, de Zsazsi nem értette, vagyis azt hitte, azt kérdi, hívjon-e taxit, megköszönte, de visszautasította a kedvességet, és elindult kifelé a kertből. Talált egy buszmegállót, de sehogy sem tudta kibogarászni, merre kell mennie, már bánta, hogy nem fogadta el a segítséget, vagy legalább, hogy nem hagyott valami üzenetet. Egyébként is nagyon nagy hülyének érezte magát, hogy itt kóvályog eszeveszetten egy ismeretlen városban a nagy semmiért, és meg is ilyedt, hogy nem talál vissza. Ezen aztán elkezdett mérgelődni, Teora is haragudott, és lassan elszállt az önsajnálata. Vett néhány nagy levegőt, erőt vett magán, szépen visszasétált a recepcióra, és megkérte a hölgyet, hogy hívjon neki taxit. A recepciós nagyon megörült neki, mutogatta, hogy ne menjen sehova, mert Teo mindjárt jön, és annyira akarta, hogy várjon, hogy a pulton átnyúlva még a karját is elkapta. Oké, Zsazsi értett a szóból, szépen, engedelmesen leült az egyik fotelbe, és várt. Negyed óra múlva egyszer csak befutott az előtérbe Teo, középen megtorpant, és a munkatársára nézett, aki a szemével mutatott Zsazsira. Előadták a nagy találkozás jelenetet, és csak szorították egymást, nem is emlékezett, hogy meddig. Volt egy egész délelőttjük, bóklásztak a városban, megebédeltek, és egymás szavába vágva mesélték el, mi minden történt velük az utolsó levélváltás óta. Még az étteremben elváltak egymástól, Zsazsi visszasétált a buszhoz, és sírdogált egy kicsit, amikor elindultak. A cukorkák papírját, amiket még a szállodában ropogtatott el várakozás közben, és amiket Teo aztán az étteremben telefirkált, hazáig szorongatta.  

Fecnik

Múlt héten egy kicsit el voltam havazva, a családi zsibvásárra azért készítettem egy nagy tepsi körtés-szőlős kevertet, de nem volt idő a fényképezésre. A gyümölcsöt már előző nap előkészítettem - a szőlőszemeket félbe vágtam, kimagoztam, a körtéket meghámoztam, és összedaraboltam, meglocsoltam őket borecettel és mézzel, megszórtam fahéjjal és szegfűszeggel -, és mire másnap a tésztára potyogtattam őket, szépen levet eresztettek. Nagyon sajnáltam volna kiönteni ezt az illatos gyümölcslevet, ezért begyúrtam gyorsan egy tésztát, folyadéknak ezzel a löttyel, és még mielőtt megkelhetett volna bedugtam a mélyhűtőbe. Ma aztán volt végre megint egy kis időm, reggel kivettem a tésztát, és kakaóscsigát sütöttem belőle. Ahhoz képest, hogy az újrahasznosítás jegyében készült, első osztályú lett.
   
   
Egy kicsit késésben voltam, de Zsazsi eddig is mindig megvárt a kávéval. Az első adag csigát gyorsan lefotóztam, majd tányérra halmoztam, a második adagot papírral együtt lekaptam a forró tepsiről, és már zártam is az ajtót. Zsazsi a kapuban állt, és amint meglátott, már integetett, hogy nézzük meg a dobozokat, persze csak, ha ráérek. Úristen, hát persze, megfordultam, befutottam az egyik dobozért, de mire felkaptam, és bezártam volna újra a konyhát, már Zsazsi is átért, a kis kiöntővel egyensúlyozott fel a teraszra. (Elképzeltem, hogy festhetett ez a jelenet az utcáról.) Leültünk a lépcső tetején, és hátra fordulva a terasz kövére rakosgattuk ki a kis üzeneteket. A papírokon keveredett a magyar és az olasz nyelv, rajzok, történetek néhány vonalból, olyan képregényfélék, mindez belekomponálva a jegyen a pecsétek, a szalvétán az étterem sirályt formázó emblémája, a szövegek és számok köré, közé. Zsazsi tudta a sorrendet, némán rakosgatta le őket egymás mellé, alá, rendezgette, igazgatta őket nem szűnő mosollyal az arcán. Az írás ugyanaz volt, csak a papír változott. Volt ott félbehajtott, és felcsavart papírlap, amiken női szemek kacsintottak, ha elég gyorsan mozgattuk egy ceruzával. Meg cukorkapapírok, amik copfos női fejekké lényegültek, egyik mosolygott, másik sírt, egy meg - ahogy Zsazsi mondta - háttal duzzogott. (Cukorkás papír, a két végén megcsavart rész a copf, háttal duzzogás: a papír közepső részén nem az arc, hanem a kétfelé választott haj látszott.) A legjobb az a széttépett boríték volt, amire utólag került szöveg, és az egyik fecnin hajladozó margaréta lehulló szirmait a másik papíron sodorta tovább a szél. Jegyek, amiken nyomon követhető volt az idő múlása, és az utolsó egy kávéscsésze kerek, papír alátétje megcímezve Zsazsinak, a kávéfolt átrajzolva bélyeggé, a rajzolt pecséten dátum: 2011. augusztus 2.
  
   
Azért itt a csiga receptje is: